A kiszámítható unalom győzelme

Jó reggelt! Egy sor témánk van:

• Újrázhat az osztrák elnök, akinek se a Kurz-kormány korrupciójával, sem a jogállamiság és a szabadságjogok járvány alatti kiüresítésével nem volt gondja. Mégis: szinte az összes vesztes elnökjelölt örül. Miért van ez így?

• A saját Szijjártó Péterét indítja el szlovén elnökjelöltként Orbán Viktor kiváló barátja és támogatottja, Janez Janša, és a volt külügyminiszter még nyerhet is. Kik az ellenfelei, és hogyan próbál visszakapaszkodni a hatalomba Janša?

• Inog Orbán Viktor másik barátjának, a bosznia-hercegovinai, szerb többségű Republika Srpskát 16 éve irányító Milorad Dodiknak a széke: újraszámolják ugyanis a szerb ellenzék szerint elcsalt október 2-i választás szavazatait.

• A német liberálisok vasárnap kibuktak egy tartományi parlamentből, majd rájöttek: ez a berlini kormány hibája. Mi lesz így Olaf Scholzcal és a Zöldekkel?

Jó olvasást!

---

Elnökválasztás Ausztriában: győzött a regnáló államfő és vele a kiszámítható unalom, jön is hamarosan a kötelező beltéri maszkhordás

Észak-koreai eredmény ugyan nem született vasárnap, a mindent az EU-párti vs. EU-ellenes szemüveggel néző nemzetközi média ezért akár meg is rökönyödhetne azon, hogy a regnáló osztrák államfő, Alexander Van der Bellen mindössze 56,7%-ot kapott, és eszerint a többi voks EU-ellenes viccjelöltekre ment. Csakhogy Ausztria ugyanolyan kedvesen provinciális hely, mint Magyarország, így ott is ugyanúgy osztrák belpolitikai témák dominálnak a külpolitika helyett: ennek fényében pedig akár meglepő is lehet, hogy a pártok közül egyedül a Szabadságpárt (FPÖ) állított elnökjelöltet, mindenki más besorolt a zöldpárt korábbi elnöke, Van der Bellen mögé, aki mivel 50% fölött szerepelt az első fordulóban, simán nyert, és újabb hat évet lakhat a Hofburgban.

Munkában a régi-új elnök. Fotó: AVdB / Fb

Tapasztalt veterán vs. szerencselovagok

De nem meglepő, hiszen Van der Bellen az osztrák politikai elitben alapvetően mindenki számára megfelelő államfő: semmit nem visz túlzásba, nem túl aktív, a korrupciós ügyek felmerülésekor pedig inkább nagypapásan int egyet, hogy ejnyebejnye. Balról azt vetik a szemére, hogy nem lépett fel a Sebastian Kurz vezette ÖVP-FPÖ-kormányok ellen az Ibiza-videó után kirobbant korrupciós botrányok miatt, jobbról pedig azt, hogy szó nélkül hagyta a jogállamiság és a szabadságjogok kiüresítését a járványkezelés során. Adhatta volna magát, hogy a választók az infláció, az emelkedő rezsi és az ország orosz-ukrán háború alatt megkérdőjeleződött semlegessége miatt az elnökben lássák meg a bűnbakot, de az osztrákoknak egy önálló pólust képező, aktivista államfői szerepfelfogás helyett Van der Bellen minden szereplőt kiszolgáló, közöttük moderálni akaró professzoros távolságtartása jobban fekszik. Hiába, az osztrák egy kedves nép, türelmes, és ha kell, megbocsát.

Az alternatíva hiánya tehát főként a pártok bűne, akiknek vagy elkölteni való kampánypénze vagy kedve nem volt most demokráciásat játszani.

Így mindenféle újonnan vagy újra megjelenő politikai kalandor próbált meg fellépni a kihívó szerepében. Rainer Nowak, a Die Presse főszerkesztője indulatosan ki is kelt amiatt, hogy miközben 100 ezer szignó kell egy népi kezdeményezéshez, hogy az legalább egy rövid parlamenti vita idejéig foglalkoztassa a politikusokat, addig az államfőjelöltséghez és vele együtt a tévék főműsoridejének többhetes uralásához 6000 is elég. Szerinte ez ahhoz vezet, hogy minden, a Twitteren kisebb-nagyobb követőtáborral rendelkező exsajtószóvivő bejelentkezhet mostantól az elnökválasztási kampánnyal járó ingyen ismertségre. Ezzel vélhetően a Jörg Haider korábbi pártjából indult, ma kommunikációs trénerként dolgozó Gerald Groszra gondolt, akinek a Trumptól másolt, a hecc kedvéért még pár orbánista és EU-ellenes panelt is bedobó kampánya, és 5,6% körüli eredménye tényleg másra sem volt jó, hogy mint hogy kiélhesse magát még egyszer a politikában, jó ízlésű melegként és túlmozgásos, művelt alkoholistaként reklámozzon néhány borvidéket és pár szép ruhát, és főként: lendületet adjon az eddigi tévés politikai kommentátori karrierjének. Grosz két, az ujjaival V-t formáló pózolás közben a jóllakott napközis vigyorával közölte: mivel küszöb felett szerepelt, ezért elégedett az eredménnyel, és őt ugyan a napi politikában nem fogják többet látni, írni, lájvozni és szerepelni továbbra is fog, és rögtön be is reklámozta az összes olyan műsort, amiben a héten látható lesz.

De nem csak a Make Austria Grosz Again mottóval kampányoló Gerald Grosz, hanem furcsa módon a legutolsó helyezett kivételével az összes elnökjelölt elégedett volt magával vasárnap este, annak ellenére, hogy még csak második fordulóra sem kényszerítették az általuk kihívott politikust. Az egyetlen elégedetlen, az 1,59%-ot kapott hippi, baloldali-oltásszkeptikus cipőgyáros, Heinrich Staudinger szerint a változás persze eleve reménytelen, mert az elnökválasztás nem a jelöltek világképeinek összecsapásáról, hanem a kampánybüdzsék méretéről szólt, a mainstream és a média pedig előbb-utóbb mindent felzabál, hogy aztán a falnak vigyen mindent. Neki a választás előtt még attól is elment a kedve, hogy az utolsó hetekben kampánypénzt költsön, így azt, ami a büdzséjében megmaradt, rászorulóknak fogja felajánlani.

De miért örülnek a vesztesek?