A kapitalizmus megoldhatja a klímaváltozást is

Vitasorozatot indítottunk arról, hogy elfér-e egymás mellett a szabadság, a demokrácia és a klímavédelem. Mint a vitaindítóban fogalmaztunk: mi van akkor, ha a többség tisztában van azzal, hogy a klímaváltozás fontos globális probléma, de nem megelőzni akarja, hanem alkalmazkodni hozzá – még úgy is, ha tudja, hogy kevésbé szerencsés helyen élőknek ez az életébe, az életmódjába, a lakhelyébe kerülhet?

A szabadságunk korlátozása zajlik a többség akaratával szemben, amely ellen akár még lázadni is lehet? Meddig lehet indok a „tudomány” vagy a morál a többséggel szemben? Lehet-e és kell-e a többséget életmódja megváltoztatására kényszeríteni?

Ezúttal Isztin Péter közgazdász szól hozzá a vitához.

---

Egyre többen gondolkodnak úgy főleg a zöld baloldalon, hogy a globális klímaváltozás negatív (esetlegesen: katasztrofális) következményeinek kivédése érdekében meg kell kérdőjeleznünk a fennálló társadalmi rend alapvetéseit. Jelen esszében amellett fogok érvelni, hogy ez nincs így, még akkor sem, ha a pesszimistáknak van igazuk a klímaváltozás várható költségeivel kapcsolatban.

A klímaproblémára a közgazdászok standard javaslata egy bevételsemleges szénadó kivetése, kombinálva a megújuló energiaforrásokra vonatkozó alapkutatások finanszírozásával. Röviden: a szénadó-koncepció lényege, hogy kifizettetjük az emberekkel és a vállalatokkal a széndioxid-kibocsátás nettó externális költségét (vagyis azt a költséget, amelyet nem magunk viselünk, amikor CO2-t bocsátunk ki), amelynek révén a gazdasági szereplők már figyelembe vennék ezen költségeket termelési és fogyasztási döntéseik során. Az adóbevételt – hogy a szénadó ne okozzon jelentős gazdasági visszaesést – vissza lehetne osztani pro rata, vagy arra lehetne felhasználni, hogy más, károsabb adónemeket (különösen a munkát és megtakarítást terhelő adókat) csökkentsük.

A szénadó nagy előnye más megoldásokkal szemben, hogy amellett, hogy ösztönöz a CO2-kibocsátás csökkentésére, „ránk” bízza (háztartásokra és vállalatokra), hogy hogyan csökkentjük azt, ezzel elérve, hogy a kibocsátás visszafogása a lehető leghatékonyabb módon történjen. Azért szoktuk ezt a leghatékonyabbnak tartani, mert azt gondoljuk, hogy mindenki maga képes legjobban eldönteni, hogyan tud alkalmazkodni a változó árakhoz és egyéb költségekhez; ezt nem célszerű különféle bürokratákra bízni. A szénadó tehát ideális esetben úgy működik, mint egy piaci ár. Ebből az is sejthető, hogy nem igényli a gazdasági és társadalmi rendszer újragondolását; ehelyett elég simán beleilleszkedne a versenyelvű kapitalista gazdaságba.

A radikális zöldek a közgazdászok által ajánlott megoldásokat többnyire módfelett elégtelennek tartják. Azt gondolják ugyanis, hogy olyan mértékű „klímakatasztrófa” fenyeget minket, hogy csakis a legradikálisabb megoldások fogadhatók el. Ehhez képest ugyanakkor ugyanezen zöldek sokszor mereven ellenzik az olyan megoldásokat, mint a (részben) nukleáris energiára való átállást, vagy a szén-dioxid megkötését lehetővé tevő technológiákba való beruházást, vagy, horribile dictu, a „geomérnökség” kategóriába tartozó lépéseket, mint például kellő mennyiségű kén-dioxid sztratoszférába juttatása, amely bár rövidtávú megoldás (a hűtőhatás éveken belül elmúlik), a baj nagyságától függően variálható és ismételhető.

Utóbbi két eszköz különösen hasznos lehet abban az esetben, ha a klímaváltozással kapcsolatos pesszimistább fogatókönyvek valósulnak meg. Ilyen esetekben ugyanis gyorsan kell cselekedni, és jól jön egy vagy több olyan technológia, amellyel gyorsan képesek vagyunk a károk megelőzésére. A szén-dioxid megkötésének egyébként „természetes” módja is akad, mint például az Amazonas esőerdő fokozottabb védelme, amelyért cserébe érdemes lehet fizetni Brazíliának.

Vegyük észre, hogy a nukleáris és egyéb alacsony CO2-kibocsátást lehetővé technológiákra történő átállás, a karbonmegkötés vagy a geomérnökség egyaránt nem implikálja azt, hogy újra kellene értékelnünk az egész életünket, meg kell döntenünk a kapitalizmust, le kellene számolnunk a gazdasági növekedéssel, sőt, azt sem feltétlenül, hogy csökkentenünk kellene a fogyasztásunkat.

Ugyanitt, nem létezik olyan közgazdasági törvényszerűség, amely alapján azt lehetne mondani, hogy a gazdasági és egyéb növekedésnek természetes korlátai vannak. A gazdasági növekedés forrása ugyanis maga az ember és az emberekből és interakcióikból származó új ötletek, innovációk; a növekedés nem jelent mást, mint a meglévő erőforrásainkból többet kihozni. Ez a kapitalista növekedés pedig az elmúlt bő 50 évben drámaian lecsökkentette a világon mélyszegénységben élők számát. A gazdagabb országok pedig szinte minden kihívást, így a klímaváltozás kihívásait is, könnyebben veszik, mint a szegény országok.

Ehhez kapcsolódóan ugyancsak nem igaz, hogy az ún. túlfogyasztás lenne a fő problémánk. A problémánk ugyanis nem a termelésre vagy a fogyasztásra önmagában vezethető vissza, hanem arra, hogy ezek jelenleg erősen karbonintenzívek. Az elmúlt időszakban ugyanakkor a fejlett országokban a termelési és fogyasztási döntéseinkkel járó karbonkibocsátás mértéke csökkenő tendenciát mutat, éppen a részleges technológiai áttérés nyomán.

Vagyis a kapitalista piacgazdaság által generált gazdasági növekedés éppen elősegítheti a szükséges technológiai átállást. Ráadásul a piaci kapitalizmus, a vele járó ármechanizmus és magántulajdoni berendezkedés révén, elősegíti a klímaváltozás következményeihez történő adaptációt. Egy példa erre a vízkészleteink túlhasználása. Nem azért van nagyon sok területen, még egyes fejlett országokban is, vízhiány, mert nincs a világon elég víz, hanem mert a víz ún. szűkösségértékét nem tükrözi az ár, amit a vízért, különösen a mezőgazdasági termelők, fizetnek.

Ha a kormányok leállnának a vízár mesterségesen alacsonyan tartásával, már sokat tennénk a sikeres adaptáció érdekében. A vízhasználati díjakat érdemes lenne a használat volumenétől is függővé tenni, így a nagyfogyasztók fizetnének leginkább többet a vízért. (Az alacsonyabb jövedelmű fogyasztókat ezenkívül kompenzálhatnák a kormányok készpénztranszferekkel, ami sokkal hatékonyabb, mint a kedvezményes vízhasználat biztosítása, hiszen a készpénzt arra költik, amire akarják, és nem jár pazarlással.) Nem látom tehát, hogy milyen alapja lenne a jelenlegi gazdasági rendszer radikális átalakítását megcélozni a klímaváltozás miatt.

Gyanítom, sokak számára a klímaváltozás valójában egy ürügy ahhoz, hogy radikális gazdasági, politikai és szociális programjukat megvalósíthassák.

Jóval kevesebben, de vannak olyanok is, akik nemcsak a kapitalizmust, hanem a demokratikus politikai berendezkedést is feláldoznák a „klímavallás” oltárán. Először is érdemes leszögezni, hogy tartós demokráciát kapitalizmus nélkül elég nehéz fenntartani (az eddig megvalósult szocialista rezsimek egytől egyig csak szóban voltak a demokrácia hívei) és így a két kérdés összekapcsolódik.

Ugyanakkor érdemes külön is szót ejteni arról, igaz lehet-e az, hogy autoriter rendszerek könnyebben birkóznának meg a klímaváltozás jelentette kihívásokkal. Ebben van annyi igazság, hogy egyes szükséges, de sokak számára fájdalmas intézkedéseket könnyebben és gyorsabban be tudnak vezetni autoriter rezsimek. Láttuk többek között a francia „sárgamellényesek” mozgalma kapcsán, hogy egy demokratikus kormánynak mennyire nehéz lehet egy alapvetően klímavédelemmel indokolt döntést keresztülvinni. Ugyanakkor az autokráciák nem csak a jó, de a rossz, sőt katasztrofális intézkedéseket is könnyebben le tudják nyomni a lakosság torkán.

És mivel az autoriter rendszerek többnyire korlátozzák a szólás és a sajtó szabadságát, a rossz döntéseik következményeiről gyakran csak meglehetősen késleltetve értesül a népesség egy jelentős része. Nagyon sok példát lehetne ilyen esetekre mondani, Mao tömeges éhínséget okozó „nagy ugrásától” a csernobili katasztrófáig.

A demokrácia és a vele többnyire együtt járó polgári szabadságjogok megléte mérsékli a kimeneteket, ami nem mindig jó, de gyakran viszont jól jön. Mindezt azt gondolom, alátámasztják a koronavírus-pandémia alatt tapasztaltak.

A járvány korai szakaszában sokan elismerően szóltak Kína járványkezelési stratégiájáról, azonban hosszabb távon az olyan környező országok, mint Dél-Korea és Tajvan, jobban teljesítettek, talán (bár nem biztos, hogy) éppen azért, mert szabad sajtóval rendelkező demokráciák. A Kínai Kommunista Párt járványkezelésében pedig épp az autoriter berendezkedésekre jellemző titkolózás és egy idő után a párt számára is nehezedő információszerzés volt az egyik gyenge pont. Hasonlót lehetne mondani Oroszországról, ahol bár sikeresen kifejlesztettek egy vakcinát, a halálozási adataik nem voltak túl jók.

Ha már a koronavírus-pandémia szóba került, semmi sem kezdte ki sokak számára annyira a technokrácia relatív „tekintélyét” (például a piaci és a demokratikus döntéshozatallal szemben), mint ez. Sokan például az elejétől azt gondoltuk, néhányan mondtuk is, hogy az iskolák bezárása és az online oktatás jelentős tanuláskiesést fog okozni az érintett gyerekeknek, ami a jövőben kisebb felnőttkori keresetekben és talán rosszabb mentális egészségben is le fog csapódni. Az eddig felgyülemlett adatok sajnos alátámasztják ezt a hipotézist.

Miért tartottam fontosnak ezt kiemelni? Azért, mert csakúgy, mint egy pandémia kapcsán, a klímaváltozás esetében sem lehet a szakértőkről beszélni. Mint ahogy egy járványkezelést sem lehet csak virológusokra bízni, úgy a klímakérdésben sem érdemes kizárólag a klímát kutató tudósok véleményére hallgatni.

A klimatológusok munkája természetesen alapvető fontosságú, hiszen tőlük származnak a klímaváltozás alakulásával kapcsolatos becslések; azonban az, hogy a klímaváltozás mekkora költségekkel jár, és mi a legkevésbé költséges módja a károk megelőzésének és csökkentésének, már nem klímatudományi kérdés, hanem például közgazdasági. Ugyanúgy, mint ahogy az iskolák bezárása sem csak virológiai, hanem közgazdasági, pszichológiai etc. kérdés volt. Innentől kezdve pedig szoros értelemben vett technokrácia helyett érdemesebb egyszerűen a különféle tudósok és szakértőktől származó inputok begyűjtésére és figyelembevételére támaszkodni.

Lassan kifutok a terjedelmi korlátból, úgyhogy itt az ideje egy összegzésnek: a versenyző kapitalista piacgazdaság ugyan nem fogja „magától” megoldani a klímaváltozás körüli problémákat; ehhez szükség lehet olyan eszközökre, mint a szénadó, a megújuló energiaforrások kutatásának támogatása vagy a széndioxid-megkötés kutatásának állami támogatása; ugyanakkor nem nehezíti, hanem éppenséggel megkönnyíti a klímaváltozás következményeinek kezelését, azáltal, hogy a piaci verseny elősegíti az egyre olcsóbbá váló alternatív technológiák elterjedését, a gazdasági növekedés által, valamint azáltal, hogy a piaci árrendszer ösztönzőket biztosít a társadalom szereplőinek a hatékony adaptációra.

Végezetül megemlíteném az oktatás szerepét; amellett, hogy a magasszintű oktatás hasznos munkapiaci skilleket ad, a magasabban iskolázottak jobban tudnak törődni az egészségükkel, valamint jobban tudnak alkalmazkodni a változó körülményekhez, így a klímaváltozás következményeihez is; ezt a területet sem érdemes tehát elhanyagolni sem egyéni, sem társadalmi szinten. És bár szükség van mindezek során hallgatni különféle tudósokra és más szakértőkre, a piaci kapitalizmusnak, de a liberális demokráciának is továbbra is vannak olyan előnyei, és a technokráciáknak, valamint egyelőre képzeletbeli ökodiktatúráknak olyan várható hátrányai, amelyek miatt óva intenék a gazdasági és a politikai berendezkedés radikális megváltoztatásától is.

(Isztin Péter)

Ha te is írnál egy cikket a fenti vitaindítóra, vagy valakinek a megjelent véleményével vitatkoznál, várjuk a cikkedet a gemisthu kukac protonmail pont com címre. Ha tetszett a cikk, vagy maga a vita és annak ténye, oszd meg a közösségi médiában ismerőseiddel:

---

A vitában eddig megjelent cikkek

• Lányi András: A diktatúra bármi lesz, csak nem zöld

• Seres László: A nagy klímahazugság

• Jávor Benedek: Ne üljünk fel a szabadságot a klímacselekvéssel szembeállító provokációknak!