A gumicsont, ami a korrupció ellen se használ

A kép illusztráció. Fotó: Fortepan, Bauer Sándor, 1956

Miután a sajtó és egyes ellenzéki pártok a múlt héten azzal traktálták a magyar nyilvánosságot, hogy mostantól retteghetnek a homoszexuálisok, transzaktivisták, szivárványcsaládok Magyarországon az új, úgynevezett bejelentővédelmi törvény miatt, Novák Katalin államfő gyorsan le is fújta a bulit azzal, hogy megvétózta a törvénynek azt a részét, miszerint azt is jelenteni lehet, ha valaki kétségbe vonja például a gyerekek „születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát” vagy a „házasság és a család alkotmányjogilag elismert szerepét”, és néhány egyéb felsorolt alaptörvényi kinyilatkoztatást, amelyek a jogalkotó szerint a magyar életmódhoz tartoznának (itt lehet a listát böngészni az 50. paragrafusnál).

Ha valakinek az az első gondolata, hogy ez mégis mi a búbánatot jelent, akkor azzal nincs egyedül: Novák Katalin is így volt vele.

A köztársasági elnök ugyanis azért küldte vissza az Országgyűlésnek megfontolásra a törvényt, mert az alaptörvényi értékekre vonatkozó bejelentésnél nem világos, hogy milyen magatartásokra vonatkozhatna ez, és az sem, hogy mi lenne ezen bejelentések jogkövetkezménye. A parlamentnek most majd újra kell tárgyalnia a törvényt:

• megfogadhatja Novák tanácsát és kihúzhatja belőle ezt a paragrafust,

• de megteheti azt is, hogy változatlan formában elfogadja újra,

• sőt, ha igazán ki akarják maxolni a trollkodásfaktort, akkor az egyértelműsítés végett részletesen beleírhatják, hogy pontosan milyen transzpropagandát és egyéb magyartalan erkölcstelenségeket lehet jelenteni, és mi sülhet ki mindebből.

A lényeg nem is ez, hiszen a bejelentővédelmi törvénynek ez a passzusa tényleg csak a kormány szokásos gumicsontreceptjét követi, miszerint időnként jól fel kell hergelni a libsiket (az EU-s és magyar ellenzéki közvéleményt) valami ütősen hangzó, de valójában tartalom nélküli identitáspolitikai provokációval, hadd csámcsogjanak rajta. Főleg micsoda poén, hogy mindezt egy EU-irányelv átültetésének álcája alatt lehet meglépni, hihihi, hahaha.

Mi ez az egész?

Merthogy a törvény lényege igazából egy EU-irányelv (kissé megkésett) átültetése, amelynek a célja az EU-s pénzeket érintő korrupció visszaszorítása lenne, és a bejelentéseket kifejezetten abban a kontextusban szabályozza, hogy ha valaki a munkahelyén (akár magáncégnél, akár állami szervnél vagy vállalatnál) korrupcióra utaló jeleket tapasztal, akkor úgy jelezhesse ezt, hogy anonim marad, és amennyire lehet, megvédik attól, hogy rajta emiatt bosszút álljanak. Ehhez csapta hozzá a kormány az eddig is meglévő bejelentővédelmi törvényt, ami nem (csak) a korrupciót, hanem bármilyen, a közösség vagy a társadalom egésze számára hátrányos gyakorlat bejelentését lehetővé tette (megint csak felmerül az „ez mi a búbánatot jelent” kérdés) – anélkül, hogy ehhez különösebb elrettentő jogkövetkezményeket fűztek volna, vagy a bejelentő személyét az esetleges retorzióktól megvédték volna.

Tehát az új bejelentővédelmi törvény a Novák által okkal kifogásolt magyar életmódos cikkelye nélkül is már eléggé kusza, hiszen két teljesen eltérő koncepciót alkalmaz: az EU által megkövetelt korrupciós esetekre egy szigorúbbat, és minden másra egy olyat, ami igazából majdnem mindegy is, hogy van-e vagy nincs. Részleteiben erről a következő blokkban olvashattok, ugyanis megkérdeztünk a törvényről két szakértőt is.

Bezzeg Németország?

A szakértői elemzés előtt azonban érdemes még egy fun factre rávilágítani. A kérdéses irányelv átültetésével (amelyet minden tagállamnak át kell vennie a saját jogrendjébe) ugyanis nemcsak Magyarország késlekedett sokáig: Németországban az átültetési határidő lejárta után is még gyúrják a törvényt, amivel kapcsolatban nemcsak jogállamisági kifogások merültek fel, de a jogalkotási eljárás során is már-már Fidesz-kompatibilis trükkökkel élt az ottani szocdem-zöld-liberális többség.

A procedúrának még nincs vége, egyelőre ott is csak törvényjavaslat van. Az mindenesetre már látszik, hogy a német törvény sem fog kimerülni az EU-s pénzeket érintő korrupcióra vonatkozó bejelentések szabályozásában, hanem beleírtak a német Alaptörvényt védeni célzó rendelkezéseket is. A legnagyobb ellenkezést az, az első ránézésre tényleg visszatetszést keltő passzus váltotta ki, mely szerint névtelenül jelenthetők lennének azok a köztisztviselők is, akik az alkotmánnyal ellenséges kijelentéseket tesznek. A fideszes elitképző Mathias Corvinus Collegium médiaiskoláját vezető Boris Kálnoky mindezt úgy prezentálta egy januári cikkében, hogy bármely közalkalmazottat elbocsáthatják majd, ha bírálják a német alkotmányt (amibe bizonyára majd belemagyarázzák a gendert!), végül pedig feltette a kérdést: mi történne, ha Orbán Viktor Magyarországon is elfogadna egy ilyen törvényt? Hogyan reagálna az EU, hogyan reagálna a német média vagy a politikusok?

Kálnoky ezek szerint akkor még nem sejtette, miféle trollkodásra készül a magyar kormány az EU-s irányelv átültetése kapcsán, ráadásul a német törvényjavaslatban nem is arról van szó, mint amit ő állít. Az ugyanis nem általában a közalkalmazottakra, hanem a köztisztviselőkre vonatkozik (Beamte), akiknek Németországban nagyon erős a státuszuk: gyakorlatilag szinte lehetetlen kirúgni őket. A kirúgási okokon pedig az új bejelentős törvény sem változtatna, vagyis be lehet őket panaszolni, de akkor meg mi van? Semmi – ennyiben megáll a hasonlóság az új magyar törvénnyel is.

Ráadásul az alkotmány kritizálása és az alkotmánnyal ellenséges magatartás/kijelentés nagyon nem ugyanazt jelenti. (A német alkotmánybíróság a joggyakorlatában az alkotmánnyal való ellenségességet nagyon szűk körben, a legalapvetőbb alkotmányos elvekre érti, és megszorítóan értelmezi.) Nekem inkább úgy tűnik, hogy a német szabályozás a Németország létét kétségbe vonó Reichsbürgereket és hasonló bolondokat célozza, és nem a genderpropaganda ellen felszólalni merészelő egyszeri józan Hansokat, mint ahogy azt Kálnoky sugalmazza.

A német sztorinak a magyar olvasó számára sokkal érdekesebb párhuzama az, ahogyan a törvényt majdnem elfogadták, de aztán mégsem.

Németországban kétkamarás parlament van: az alsóház a közvetlenül választott Bundestag, amely a legtöbb törvényt önállóan is el tudja fogadni. Azonban azon törvényekhez, amelyek a tartományokat is közvetlenül érintik, a felsőház, a tartományi kormányok delegáltjaiból álló Bundesrat hozzájárulása is kell. Mivel a fenti, köztisztviselőkre vonatkozó szabály nemcsak a szövetségi, de a tartományi köztisztviselőkre is vonatkozott volna, ezért a törvényt a Bundesrat elé bocsátották, az azonban elutasította.

Most egy újabb körben kettészedték a javaslatot és kivették belőle a tartományi köztisztviselőket, hogy a Bundestag egyedül is elfogadhassa a törvényt, a Bundesrat elé pedig csak egy külön, a tartományi tisztviselőkre vonatkozó kiegészítő jogszabályt terjesztenek be. Ez kábé olyan, mint amikor a Fidesz a Simicska és a Jobbik ellen kitalált híres plakáttörvényét a kétharmados kampányszabályok helyett a településkép-védelmi törvénybe írta bele a 2018-as választás előtt, mert akkor pont nem volt egyedül kétharmada. Jó látni, hogy a németek is tanulnak néha tőlünk valamit.

Nagy tehát az izgalom, hogy végül hol lép előbb hatályba a bejelentősdi, és hogy mi lesz az egészből. Megvédik-e a németek magukat az alkotmánnyal ellenséges köztisztviselőktől, és megvédik-e a magyar konzervatív családmodellt a libsi-transz világösszeesküvéstől akár a Fidesz-kormány egykori családügyi minisztere ellenében is? Ahogy a dolog most kinéz, egyik sem a bejelentős törvényeken fog múlni.

---

A gumicsont, ami a korrupció ellen se használ

A törvényről két szakértőt is megkérdeztünk. Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország jogi igazgatója elmondja, hogy mit lehet (vagy inkább nem lehet) elérni a bejelentésekkel egyik vagy másik esetben, Fekete Balázs, az ELTE ÁJK Jog- és Társadalomelméleti Tanszékének egyetemi tanára pedig arról beszél, várható-e, hogy a magyar társadalom széles körben éljen ezen eszközökkel.

Magyarországon a névtelen bejelentésekről sokaknak a szocializmus és a házmestertempó jut eszébe. Mi különbözteti meg a túlbuzgó árulkodást a valóban hasznos bejelentésektől, és hogyan lehet elérni, hogy a törvény csak az utóbbiakat ösztönözze?

Fekete Balázs: Amikor a törvényt olvastam, azon gondolkoztam, hogy egy átlag magyar állampolgár mit ért meg belőle – főleg mert ugye őket bíztatná, hogy tegyenek bejelentést, ha látnak valamit. Sajó Andrásnak a nyolcvanas években volt egy híres megjegyzése: akkor jelenik meg az állam és a jog egy vitában az emberek között, ha az állami tekintélyt akarják megidézni a vitájukban. Ilyesmiről lehet szó most is.

Ligeti Miklós: Van az a régi vicc, amit minden országgal kapcsolatban el lehet mondani. Amikor új birtokos költözik a parasztgazdaságba, hordókat ás el a földben, és vár. Egy hét múlva megjelenik a finánc, hogy itt jövedéki csalás van, keresik az elrejtett árut. A birtokos mondja, hogy nála ugyan nincsen, végignézik a birtokot, sehol semmi, mire a finánc rámutat a pontra, ahol el vannak ásva a hordók.

Az új birtokos engedi azok kiásását, csakhogy kiderül, hogy azok üresek. A fináncok kutya mérgesek, és megkérdezik az új birtokost, hogy mi ez az egész, mire ő: rejtegetnivalóm nincs, csak kíváncsi voltam, mikor jelentenek fel a szomszédaim.

Ezt a viccet hallottam már belga és német vonatkozásban is, tehát nem Magyarország az egyetlen, ahol házmesterkultúrától kell tartani, a hagyományainkban, a történelmi rögzültségeinkben benne van az ettől való félelem.

Az új szabályozás, és eleve a bejelentővédelem, a bejelentések iránt új megközelítés engedi, hogy tiszta lappal induljunk. A házmestertempó elvileg 1990-nel véget érhetett, és ma már senki nem úgy gondol a munkahelyi személyzetis főnökre meg a portásra, hogy az biztos besúgja őt – hiszen eleve nincs is hova besúgni. Miközben tegyük hozzá, hogy – noha nem beszélünk róla és nem is tudunk róla sokat – a hatóságaink, főleg a legszélesebb veszélyelhárítási feladatokkal rendelkező rendőrség nyilván ma is gyűjtenek információkat. Ha egy állami szervre azt a feladatot ruházzák rá, hogy hárítsa el a lakosságra leselkedő veszélyeket – legyenek azok ipari katasztrófák, időjárási-környezeti hatások, bűncselekmények lehetséges elkövetése, közlekedési kihágások –, azt másképp nem is tudja megvalósítani, mint hogy folyamatosan tájékozódik, gyűjti és osztályozza az információkat. A rendőrség ahogy 100-150 éve, úgy ma is rendszeresen csekkolja a központi információs helyeket – a csárdát, a kocsmát –, csak ma úgy, hogy lehallgatja a mobilokat.

A törvény eleve úgy kezdődik, hogy olyan esetekre alkalmazandó, amik nem tartoznak más, bírósági, közigazgatási eljárás hatálya alá – tehát a kocsmai verekedéssel való konfliktuskezelés és a pereskedés közé raktak be valamit. Azt gondolná az ember, hogy a bírósági és közigazgatási eljárások annak határát jelzik, hogy mi számít jogvitának, jogilag problémásnak egy jogrendszerben, és mi nem. Ezek szerint a közérdekű bejelentésekkel érintett ügyek (amik tehát ezen a körön kívül esnek) nem számítanak annak. Mi akkor a logika amögött, hogy ezt mégis szabályozzák az országok?