A diktatúra bármi lesz, csak nem zöld
Vitasorozatot indítunk arról, hogy elfér-e egymás mellett a szabadság, a demokrácia és a klímavédelem. Mint a vitaindítóban fogalmaztunk: mi van akkor, ha a többség tisztában van azzal, hogy a klímaváltozás fontos globális probléma, de nem megelőzni akarja, hanem alkalmazkodni hozzá – még úgy is, ha tudja, hogy kevésbé szerencsés helyen élőknek ez az életébe, az életmódjába, a lakhelyébe kerülhet?
A szabadságunk korlátozása zajlik a többség akaratával szemben, amely ellen akár még lázadni is lehet? Meddig lehet indok a „tudomány” vagy a morál a többséggel szemben? Lehet-e és kell-e a többséget életmódja megváltoztatására kényszeríteni?
Elsőként Lányi András író, filozófus, az ELTE humánökológia szak alapítója szól hozzá: a hírlevél elején a cikkét olvashatjátok, a végén a közép-európai és balkáni dolgainkat.
A diktatúra bármi lesz, csak nem zöld
Nem azért szeretünk demokráciában élni, állítja Habermas, mert ott jó törvényeket hoznak, hanem azért, mert ott a törvények javíthatóak. Ezt a kivételes önkorrekciós képességét pedig annak köszönheti a rendszer, hogy a polgárok szabadon nyilváníthatnak véleményt és szabadságukban áll a kormányzat intézkedéseit bírálni, vezetőiket elkergetni, a helyükre újakat választani.
Hogy a rendszer rugalmas alkalmazkodóképességét biztosító önkorrekciós mechanizmus többé nem működik, annak ha nem is az első, de mindenesetre a leginkább kézzel fogható bizonyítéka az emberhez méltó élet nélkülözhetetlen és pótolhatatlan természeti feltételeinek elpusztítása.
A klímaváltozás nem valami kívülről érkező sorscsapás, amire a szabad emberek demokratikus társadalma így vagy úgy reagál, hanem egyenes következménye a társadalom rendjét igazoló fogalmak kiüresedésének és eltorzulásának: a demokráciahiánynak, a szabadsághiánynak.
Nem az a kérdés tehát, hogy mit akarunk, demokráciát vagy klímavédelmet, hanem hogy képesek leszünk-e a modern politika alapfogalmainak korszerű értelmét megragadni, vagy pedig civilizációnkat menthetetlenül maga alá temeti az ökoszisztémák összeomlása, esetleg már jóval előbb elsodorja az erőszak elharapózása és a parancsuralmi rendszerek térhódítása, amely a természeti források elapadásának idején okvetlenül bekövetkezik.
A politikai üzletágba fektető vállalkozások (ún. pártok) vetélkedése, ahol a pénzt szavazatokra, majd a szavazóktól nyert felhatalmazást ismét készpénzre váltják, még/már nem demokrácia. A demokrácia átalakulását, hol plutokráciává, hol türannisszá, Platón is leírta az ő Államában. Arisztotelész pedig legalább négyféle feltételt szab, melyek hiányában szerinte lehetetlen az efféle berendezkedés. Az első, hogy a demokratikus közösség ne legyen túl nagy, hiszen a kompetens, tehát felelős részvétel a közhatalom gyakorlásában elképzelhetetlen egy városállamnál nagyobb politikai egységben. A tömegdemokrácia azonban méretétől eltekintve is képtelenség.
Az emberek vagy tömeget alkotnak, amely egymástól független és egymás iránt közömbös egyedekből áll, vagy közösséget, melynek tagjai egymással értelmes párbeszédre képesek a jó élet céljáról. A polisz nem akármilyen közösség, hanem a jó élet közössége, hangsúlyozza az antik szerző, ez volna tehát a demokrácia második feltétele. A harmadik, hogy az emberek ne legyenek se túlságosan gazdagok, se túl szegények, hanem a közepesen jómódúak alkossák a többséget, akik képesek önállóan tájékozódni, és nehezen zsarolhatók vagy megvesztegethetők. A negyedik, hogy a választók ismerjék azt, akit megválasztanak. Nem a médiából, a tetteiből.
A modern ipari tömegtársadalmak viszonyai között tehát a demokrácia lehetetlen, mert az állítólagos népakarat (például, hogy a többség fogyasztani akar, erőskezű vezetőt akar, biztonságra vágyik, hisz vagy sem a technika mindenhatóságában, érez vagy nem érez felelősséget utódai sorsáért) gyakorlatilag a virtuális teret formáló, nagyon is valóságos hatalmi erőviszonyok függvénye.
A zöld vagy ökológiai politika lényege nem véletlenül a dolgok emberi léptékének helyreállítása: a decentralizáció, a hatalmi ágak és szintek önállóságának biztosítása, a civil közösségek szerepének erősítése, egyszóval a hatalom visszaszolgáltatása azoknak, akiket megillet. Ez lenne a demokratikus döntéshozatal (jelenleg hiányzó) elemi feltétele. A zöldek hisznek abban, hogy a saját sorsukról szabadon döntő helyi (munkahelyi, szakmai, kulturális) közösségek nagyobb valószínűséggel választanak fenntartható megoldásokat, mint ha a döntés globális hálózatokban, személytelen automatizmusok működésének eredményeként születik.
Ne tessék tehát félteni a zöld ügyeket a demokráciától, se a demokráciát a zöld ügyektől! A bolygót mérgező, létforrásainkat pusztító, erőforráspazarló gazdaságot nem a népakarat tartja fenn. Hanem azok, akiknek képtelen mértékű vagyonosodása, tudásmonopóliuma, megdönthetetlen uralma a dolgok jelenlegi rendjéből fakad, ezért nincs az a katasztrófa, ami meggyőzhetné őket a gyökeres változás szükségességéről.
A diktatúra, amit majd szükséghelyzetben bevezetnek, bármi lesz, csak nem zöld. A zöldek politikai filozófiája ellenben kizárja a diktatúrát. A zöld diktatúrával példálózgató baloldali radikálisok legfeljebb látszatra zöldek: gondolkodásuk hamisítatlan bolsevik rugóra jár.
De az ökológiai katasztrófa elleni védekezés nem is kényszerű korlátozásokat követel. Éppen ellenkezőleg, önfelszabadítást kíván: szabadulást a technológiai-gazdasági kényszerintézmények zsarnoki uralma alól, szebb, változatosabb életlehetőségek felfedezését, menekülést az örömtelen fogyasztás mókuskerekéből.
Belátom, egész gondolatmenetem a szabadság egy bizonyos felfogásán alapul. Éppen ezt szerettem volna hangsúlyozni, hogy az ökológiai válság nem technikai és nem szakpolitikai kérdés; a politikától tehát nem különös környezetvédelmi intézkedéseket követel, amelyeket így vagy úgy, demokratikus vagy diktatórikus úton lehet bevezetni. A korábban emlegetett önkorrekció a szabadságról alkotott torz fogalmaink helyesbítésével kezdődik, vagy pedig sehogy. Sem a felvilágosult abszolutizmus rendeletei, sem a többség szavazata nem képes kikényszeríteni.
Arra a felismerésre gondolok, hogy a szabad társadalom polgárai elsősorban nem a maguk, hanem egymás szabadságáról gondoskodnak, a Mások szabadságáért vállalnak felelősséget. Belátják, hogy a szabadság nélkülözhetetlen feltételeihez kizárólag társaik akaratából és egyetértésével juthatnak, hacsak nem erőszakkal szerzik meg azokat maguknak. A kölcsönösen alkalmazott kényszer társadalma nem lehet szabad. A szabad társadalom nem tűrheti az emberhez méltó élet nélkülözhetetlen forrásainak elpusztítását.
Nem valószínű, persze, hogy a technológiai-gazdasági kényszerintézmények gondoskodását élvező modern ipari társadalmak lakóinak körében ezek a felismerések egyhamar gyökeret vernének. A katasztrófa, amelynek felidézésén a növekedés kényszerétől, a fogyasztói jólét illúziójától és a technooptimizmus lázálmaitól űzve teljes erőből dolgoznak ma is, bizonyára jóval előbb bekövetkezik.
De a túlélőknek talán segítségére lesz ez a meggyőződés, amikor civilizációnk romjain hozzálátnak egy új világ felépítéséhez.
Aki másnak ás, mag esik bele.
(Lányi András)
Ha te is írnál egy cikket a fenti vitaindítóra, vagy valakinek a megjelent véleményével vitatkoznál, várjuk a cikkedet a gemisthu kukac protonmail pont com címre. Ha tetszett a cikk, vagy maga a vita és annak ténye, oszd meg a közösségi médiában ismerőseiddel:
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.