A „covidamnesztia” egyenes út az autoriter jövő felé
Jó reggelt! Miközben az Adrián és a Balkánon akár 20 fokok vannak még most is mindenhol, Prágától Temesvárig 10 fokkal kell beérnünk. Meg olyasmikkel, hogy
melyik magyar faluban több az egy főre jutó Michelin-étterem, mint Budapesten?
miért nem tudja a német kormány, hogy működnek-e a szankciók?
miért kellett távoznia a legbefolyásosabb osztrák napilap főszerkesztőjének?
miért akarja hirtelen alapjaiban átalakítani a német közmédiát annak vezetője?
Meg persze a covidamnesztiával. Hogy mivel?! Elmagyarázzuk azt is. Jó olvasást!
A „covidamnesztia”
egyenes út az autoriter jövő felé
Ha az amerikai viták importálásáról van szó, a magyar sajtó jelentős része előszeretettel számol be címlapon az olyan, Magyarországot és Közép-Európát semennyire nem érintő ügyekről, mint a Black Lives Matter mozgalom tüntetései vagy az abortusz szigorítása egyes amerikai államokban. Most, hogy úgy egy hete egy tényleg globálisan is releváns ügyről vitatkoznak az angolnyelvű mainstream sajtóban és a Gemišthez hasonlóan Substacken futó oldalakon, egy betűt sem lehet erről olvasni magyarul. Természetesen a covidról van szó: a The Atlanticban Emily Oster publikált egy cikket október legvégén, amelyben „pandémiaamnesztiát” javasol.
A közgazdász szerző azt nem pontosítja, hogy kinek és miért kellene megbocsátani: a „gonosz oltatlanoknak”, amiért „önzően mások életét veszélyeztették” vagy azoknak, akik indokolatlanul bezártak egészséges embereket és tönkretettek vállalkozásokat, életeket, kirekesztettek, sőt, kirúgattak gondolkodni még merő, az újonnan kifejlesztett oltásokat jogszerűen elkerülő embereket. Mégis, a cikket olvasva az a benyomásom támadt, hogy meglepően az utóbbiakról van inkább szó, és hogy a cikk egyfajta nagyon bújtatott beismerés, netán bocsánatkérés akarna lenni.
A fő érv pedig, hogy azért kellene amnesztiát hirdetni, mert nem tudtuk. Mármint, hogy nem tudtunk eleget a betegségről, a védekezésről, maszkokról, a vakcinákról, satöbbi, satöbbi. Kicsit megütköztem ezen a királyi többesen, de ez mellékes.
A lényeg, hogy a nem tudtuk beismerésnek vagy mentségnek, még inkább bocsánatkérésnek borzasztó gyenge, legalább két okból.
Nem igaz, hogy nem tudták, legfeljebb nem akarták tudni
Vegyük csak a két legalapvetőbb kérdést: a covid veszélyességét és az oltást mint politikailag erőltetett megoldást a (felfújt) problémára.
Már a járvány első hetei után egyértelmű volt, hogy a fertőzöttekhez viszonyított halálozási arányok attól függenek, hogy hol milyenek a tesztelési protokollok (például eleve csak a kórházba kerülteket/súlyos tüneteket produkálókat tesztelik-e, hiszen úgy a látencia miatt a covidot pár köhögéssel átvészelők nem jelennek meg a statisztikában) és kit regisztrálnak covidhalottként (akinek valaha volt pozitív tesztje, aki a covidba halt bele, vagy aki covidos volt, de másba halt bele?). Ezen nem mellékes részlet azonban elsikkadt a rettegtető hírekben, ahol egy idő után eleve inkább a fertőzésszámokat kezdték kiemelni (akkor is, ha a tesztelések növekedésével ez az igazolt fertőzöttek egy jó részénél pár köhögésben vagy még abban sem nyilvánult meg), mert úgy borzasztóbban hangzó számokat lehetett címben közölni. De még a statisztikailag problémás és nehezen összehasonlítható adatokból is legkésőbb 2020 végén látható volt, hogy 65 éves kor alatt a halálozás messze nem éri el az 1 százalékot (sőt, 55 év alatt a fél százalékot sem). Ehhez képest a korlátozások nem álltak meg a veszélyeztetett korosztály védelménél, hanem általában mindenkit érintettek a kijárási tilalmakkal, kötelező zárvatartásokkal, rendezvénytilalmakkal.
Az oltásokról már 2020 novemberében elmondta a Moderna egyik fejese, hogy nem gátolják meg a fertőzés továbbadását, mégis, 2021 világszerte arról szólt, hogy hogyan lehet minél változatosabban kirekeszteni, megalázni és ellehetetleníteni azokat, akik nem oltatják be magukat – pedig már tudni lehetett, hogy egy oltott ugyanúgy továbbadja a fertőzést, mint ők, vagyis innentől a diszkrimináció elsőszámú jogi (és logikai) alapja megszűnt. Onnantól jöttek a második számúval, mondván, hogy az oltás a súlyos megbetegedés kockázatát csökkenti, így az egészségügyi ellátórendszer túlterhelésének megakadályozása érdekében volna szükség az oltatlanok „ösztönzésére” különböző zsarolási taktikákkal. Az már csak idén év elején derült ki, hogy például a jó ideig oltottságalapú diszkriminációt alkalmazó Németországban ehhez képest a járvány alatt soha nem is állt fenn az intenzívágyak túlterhelésének a veszélye. Az újabb meglepetés pedig jött hozzá idén nyáron: a covid miatt intenzíven ápoltak között messze több volt az oltott, mint az oltatlan, és az oltatlanok a teljes társadalmi arányukhoz képest jóval kisebb arányban kerültek intenzívre. Pont ezért nem kellett volna a nem tudjuk alapján tömegeket oltásra kényszeríteni válogatott diszkriminációs fenyegetésekkel.
A jóemberkedés és apokaliptikus riogatás valami perverz kombinációjától megszállottan mégis ők, akik nem tudták, valamiért sem fikarcnyi önreflexiót, sem a saját tudásuk, vagy nagybetűssé, ekként dogmává avanzsált Tudomány iránti kételyt sem tanúsítottak akkor, amikor kellett volna: inkább homokba dugták a fejüket az adatok kontextusban való értelmezése elől és kirekesztették a „nem megfelelő adatokat” és a „nem megfelelően gondolkodókat”, hogy a hangosan harsogott veszély közepette nyugodtan üldögélhessenek a saját maguknak emelt morális piedesztálon. A nagy kérdés, hogy
szándékosan voltak ennyire vakok, vagy tényleg ennyire hülyék?
Az előbbit jóval nehezebb megbocsátani, szóval legyünk nagyvonalúak.
Még ha nem is tudták, az sem mentség
Ha jóindulatúan fel is tesszük, hogy tényleg nem tudták, akkor se lehet ezt ennyivel elintézni, ugyanis valami fájóan hiányzik ebből az esetlen, nem tudtukra hivatkozó „bocsánatkérésből”. Annak a beismerése, hogy normális demokráciákban nem korlátozunk súlyosan és tömegesen emberi jogokat a nem tudjuk alapján.
Ha nem tudják, mennyire veszélyes a vírus, mit kell csinálni a megfékezéséhez, vagy mire jók pontosan a vakcinák, akkor a „nem tudjuk, de sejtjük” nem elég indok ahhoz, hogy bezárjanak és anyagilag vagy pszichésen tönkretegyenek tömegeket, embereket nyomorítsanak (vagy akár öljenek) meg a tervezett orvosi beavatkozásaik elhalasztásával, gyerekektől vegyék el a társas lét és tanulás élményét, és embereket rekesszenek ki a kulturáltnak tartott körből (sőt, akár a munkahelyeikről, megélhetésükből), csak mert élnek az egyik legalapvetőbb jogukkal, az önrendelkezéssel.
Nem véletlen, hogy a riogató-jóemberkedő fősodorból covidügyben kilógó Svédország járványügyi főorvosa már 2020 áprilisában visszakérdezett a BBC riporterének, aki azt akarta tudni, milyen adatokra alapozzák a laza, állami korlátozásokkal nem járó járványpolicyjukat: Anders Tegnell szerint a kérdés inkább az, hogy a világ többi része mire alapozza a szigorú járványügyi döntéseit.
Ugyanis, ha nem tudjuk, hogy mit akarunk és tudunk elérni ezekkel a jogkorlátozásokkal, akkor a korlátozások célja válik kétségessé. Ha pedig nem tudjuk, mégis milyen cél érdekében „kell” boltokat és iskolákat bezáratni, kijárási tilalmat elrendelni, tüntetéseket betiltani, embereket kirekeszteni, satöbbi, akkor azt sem lehet megmondani, hogy ehhez a homályos célhoz képest mi a szükséges és arányos intézkedés: azaz ebben az esetben minden korlátozás szükségszerűen önkényes.
Talán egy kicsit elvontan hangzik, úgyhogy mondok egy érthető példát erre a cinizmusra. Magyarországon most ugye „háborús veszélyhelyzet” van azért, mert háború zajlik a szomszéd országban. Miután Putyin már hónapok óta időnként újra meg újra elkezdett atommal riogatni, képzeljük el, hogy
Orbán Viktor holnap rendkívüli sajtótájékoztatón bejelenti: a fenyegetés elhárítása érdekében minden háztartásnak egy hónapon belül be kell szolgáltatnia ötven kiló fémet, és aki ezt nem teljesíti, az nem vehet sem hatósági áras benzint, sem tömegközlekedési bérletet – ezek vásárlásánál a beszolgáltatói igazolványt vagy az ezt helyettesítő QR-kódot ellenőrzik, akinek meg nincs ilyene, az továbbra is vehet drága benzint, vagy sima jegyet, tehát „nincs kirekesztve”.
Az indokolás: azért van erre szükség, mert lehet, hogy világháború lesz, és kell az anyag a hadiiparnak. Egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy világháború lesz, ha meg mégis az lesz, akkor az összeeszkábált fegyverekkel nem sokra megyünk (meg azért vagyunk tagjai a NATO-nak, hogy ne is kelljen). A nem tudjukra, találgatásokra alapozott, brutálisan, az értelmetlenségig eltúlzott intézkedések nagyjából ilyen viszonyban vannak a realitással és az életszerűséggel: köszönőviszonyban se.
Vissza lehet még dugni a szellemet a palackba?
Én eddig azt hittem, a liberális demokrácia arról szól, hogy a lehető legtöbb ember a lehető legnagyobb szabadságban élhet, és senkit nem diszkriminálnak semmilyen eleve adott tulajdonsága vagy meggyőződése miatt. Vagyis, hogy mindenki oda mehet és azt csinálhat, amit, akkor, amikor, ahogy akar, amíg ezzel mások jogait nem sérti. Azzal, hogy a mások jogainak megsértését mint szabadságkorlátot a minimális absztrakt eshetőség szintjére devalválták („ha kimész este a haverokkal meginni egy sört, megölöd a nagymamát” és hasonlók), a nyugati demokráciák átlépték a vörös vonalat és rátértek egy olyan útra, amely egyenesen vezet a kínai kreditrendszerhez és megfigyelőállamhoz meg az olyan autoriter gyakorlatokhoz, miszerint a tüntetés tilos, hiszen közveszélyes (járvány idején azért, mert megölöd a nagymamát, máskor meg majd azért, mert mondjuk a „közrendet veszélyezteti”, magyarul, mert csak).
A covidjárvány alatt a magát liberális demokráciája miatt morálisan felsőbbrendűnek képzelő fejlett Nyugat (és sajnos jórészt a hozzájuk felzárkózni próbáló Közép-Európa, Magyarországot is ideértve) megmutatta, hogy pillanatok alatt képes az eddig sérthetetlennek gondolt alapelveit szembeköpni és a szabadságot és egyenlőséget rendőrállamra és apartheidre cserélni. És ami még rosszabb: mindezt olyan szinten nulla önreflexióval kísérve, hogy két „járványhullám” között még az is belefért, hogy szivárványos pompában oktassák ki diszkriminációmentességről kedvenc illiberális ellenségüket, a magyar kormányt (hiszen a melegeket diszkriminálni rossz, az oltatlanokat diszkriminálni jó), vagy hogy a járvány lecsengésével hangosan szörnyülködjenek azon, hogy Olaszországot mostantól fasiszta (amúgy nem) miniszterelnök vezeti – aki nem mellékesen az egyetlen valódi liberálisként állt ki következetesen a coviddiktatúra ellen az olasz politikában, de ennek bizonyára az égvilágon semmi köze sincs ugye a választási győzelméhez.
Mégis, ha már ezt a vörös vonalat egyszer (ráadásul a mainstream sajtó által behülyített társadalmak egy jó részének buzgó helyeslése mellett) átlépték, akkor bármiféle „amnesztiának” egyáltalán a szóba kerüléséhez a minimális feltétel lenne ennek az explicit kimondása, és annak az ígérete, hogy ilyet többet nem csinálnak.
Nem fogják az embereket bezárni, kirekeszteni, netán megfigyelni (a járvány alatti visszatérő bezzegkínázás az úgynevezett liberális sajtó részéről megvan?) arra hivatkozva, hogy esetleg lehet, hogy van valami veszély, de a részleteket amúgy „nem tudjuk”. A rettegtető járványsajtó is igazán elgondolkodhatna: az, amely hangosan és eltartott kisujjal szörnyülködik, hogy micsoda illiberális pokol épül itt Európa közepén, de hirtelen elfelejti a pátoszos „negyedik hatalmi ág” dumát és a saját kormányzata akkurátus számonkérését a liberális demokrácia értékei jegyében akkor, amikor az a teljes lakosság alapvető szabadságjogait veszi el, és tömegeket rekeszt ki, sőt, ha mégis van kritikája, az abban merül ki, hogy a korlátozások nem elég szigorúak.
Abban kétségkívül igaza van Emily Osternek, hogy fontos lenne a társadalmi megbékélés két és fél év covidőrület után. Abban viszont óriásit téved, hogy ezt el lehet annyival intézni, hogy nem tudtuk, nem tudták. A coviddal ugyanis nem csak a nem tudjukra alapozott súlyos és önkényes jogkorlátozások előtt nyitották ki az addig tabunak hitt kaput a nyugati demokráciák, de egy olyan politikai kultúrának is megágyaztak, ami nem sok jót vetít előre: a félelemvezérelt közéletnek, ahol a szabadság megélése kockázatokkal jár, tehát veszélyes, és ahol a polgárok – mit polgárok, alattvalók! – az atyáskodó államtól várják a védelmet, a kockázatmentes (és így élménymentes) safe space biztosítását. Csak ismételni tudom a saját kérdéseimet: mi lesz, miután a covidtól, vagy bármilyen más veszélytől való félelem annyira mélyen meggyökerezik az emberekben, hogy bármit megengednének a politikusaiknak, csak hogy azt megelőzzék? Tényleg akarunk-e olyan demokráciákat, ahol minden választót alapvetően és elsődlegesen a félelmei motiválnak, a politikusokat pedig az ilyen elvárásoknak való megfelelés és a félelmek kiaknázása?
Remélem, hogy a covidőrülettel elszabadult szellemet még valahogy vissza lehet tuszkolni a palackba, és van esélyünk tartósan visszatérni a szabadságba és normalitásba. De amikor olyanokkal jönnek, hogy felejtsük el, fátylat rá, hiszen „nem tudtuk” – magyarán nem is akarunk a hibáinkból tanulni –, elhalványodik ez a remény.
(Bakó Bea)
Ha szeretnél külön cikkben reagálni Bakó Bea írására, küldd el nekünk, és örömmel lehozzuk, ha jól van megírva és színvonalas az anyag: gemisthu@protonmail.com
A hét kérdése: legyen-e pandémiaamnesztia?
A szavazás egy hétig tart innentől kezdve, voksot csak előfizetőink adhatnak le.
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.