A bullshitmunka felszámolja a középosztályt

Vannak jelenségek, melyekről nemigen akarunk tudomást venni.

Bár itt-ott néha megemlítik a nyilvánosságban, végül mégis mindig berugdossuk a szőnyeg alá. Ideje szembenézni a nyugati céges világban évtizedek óta burjánzó bullshitmunkák társadalmi, politikai következményeivel:

a bullshitizáció, vagyis az üzleti szférában burjánzó értelmetlen és felesleges fehérgalléros munka károkozása megkerülhetetlen a nyugati világban legújabban zajló riasztó antidemokratikus fejlemények megértéséhez.

A bullshitmunkák természetesen hazánkat sem kerülték el. Ha a jelenség szóba is kerül néha, néhány kötelezően belinkelt David Graeber-idézetnél mélyebb elemzésig gyakorlatilag soha nem jut a magyar média. Holott már a halott Graeber – a bullshitmunkák irodalmának atyja, aki alapvetően az ezredforduló utáni évek brit és amerikai tapasztalataiból indult ki – legvadabb álmait is túlszárnyalja az a rejtőjenői abszurditás, amit az évtizedek óta (t)erjedő bullshitpiac a sokadik ki- és átszervezés után magyar (vagy más) „diplomás” tömegmunkahelyeken produkál. A témát kutatni kívánóknak ajánlott a shared service centre-ek környékén vizsgálódni!

Mit mondjunk például erre a helyzetre?

Egy dolgozó a fő tevékenységét, egy tökéletesen értelmetlen és értelmezhetetlen heti riportolást a sokadik süket fülekre találó panasza után hónapokra önkényesen felfüggeszti. Ezek után egy rákövetkező meetingen a menedzsment legfontosabb dolgának tartja közölni, hogy épp azt szeretnék, ha többi kollégájával egyetemben ő is játszana néha fizetett munkaidőben egy, a dolgozók részére kifejlesztett gyermeteg számítógépes játékon, hogy úgymond jobban megismerjék a céget, ahol dolgoznak. (Egyéb retorzió fel sem merül, a dolgozó végül magától távozik több hónappal később, az elmaradt „riportolást” nem kellett pótolni.)

A covid óta full home office-ban dolgozó bullshitmunkások helyzetét már egyre nehezebb megkülönböztetni az alapjövedelemből élőkétől. Nem mellesleg nyilvánvaló jelei vannak, hogy ezek a „munkák” rohamosan le fognak értékelődni, lásd például itt. („Sokan rájöttek, hogy munkájuk nem kíván egész embert” – micsoda eufemizmus!)

Van azért példa szigorra is: az egyik jónevű multinál az összes, bármilyen témájú meeting végén meg kellett hallgatni, hogy az irodai dolgozó a lépcsőkorlátot köteles fogni, amíg a lépcsőn halad – egyéb, a dolgozók biztonságát szavatoló előírásokkal együtt (pl. a forró italok poharára mindig hőszigetelő kartonkarikát kell húzni!). Van olyan irodájuk (történetesen Skóciában), ahol a lépcsők használatát kamerákkal ellenőrizték és erélyes hangú biztonságiak szóltak rá a renitens (értsd: lépcsőkorlátot nem használó) irodai dolgozókra, akiknek legveszélyesebb munkatevékenysége egyébként a laptopjuk bekapcsolása. Emlékeztet valamire…? Nyilván, de arról később.

A figyelmes újságolvasó értesülhet arról, hogy a jelenség nemcsak létezik, de a magyar értelmiség jó része tudomást is vesz róla. Koltai Mihály Bence írásában például így fogalmaz: „Nagyon elterjedt az érzület, hogy a szolgáltatói szektor jelentős részének a tényleges funkciója inkább a szociális kontroll (‘bullshit jobs’), mintsem valami esszenciálisnak az előállítása.” Miután az írást olyan értelmiségiek méltatták, mint Szalai Erzsébet vagy Spiró György, feltesszük, nem a szalonképtelen konteók sorába tartozik.

Kérem, higgyék el külön linkek nélkül, hogy csak Magyarországon tízezrével vannak neves multiknál efféle állások évtizedek óta. Tapasztalatból beszélek.

Miért nem lehet erről többet hallani?

Ez elvezet ahhoz az általánosabb kérdéshez, hogy miért nem jelenik meg a magyar médiában szinte semmilyen konkrét kritika az itt tevékenykedő multikról (környezetszennyező tevékenység miatt tiltakozók esetleg szót kaphatnak néha). A több tízezres szám pusztán a hazai adminisztratív-pénzügyi-informatikai centerek tömegmunkahelyeire vonatkozik, melyekről közvetlen tudomásom van, de az üzleti szektor bullshitizációja sokkal kiterjedtebb jelenség. A vállalati jogászok számomra ismeretlen világa az egyik közkedvelt példa. Graeber egy kutatást is idéz, mely szerint a britek 40 százaléka érzi feleslegesnek és haszontalannak a munkáját.

A bullshitmunka pedig hosszabb távon egyértelműen káros közvetlenül a dolgozók számára. Röviden arról van szó, hogy rendkívül mérgező és nyomasztó hosszabb ideig egy olyan perspektívátlan közegben létezni, ahol a teljesítmény, személyi kvalitások szinte semmit nem határoznak meg, a passzív engedelmesség és feltétlen lojalitás viszont alapvető. A karrierlehetőséget a(z egyre magasabb szintű) bullshitmanagerré előléptetés jelenti, ehhez viszont már aktívan részt kell venni a hazug színjátékban: ámítani, motiválni kell a beosztottakat, majd félredobni őket, ha épp lejárt az idejük.

Az első számú értelmiségi ellenvetés – azon túl, hogy sokan nem is akarják érteni, hol itt a baj –, a jelenség bagatellizálása. Vagyis itt pusztán az elkényeztetett, közepes tehetségű, de többre vágyó diplomás fiatalok egyéni gondjáról van szó, akiket (le)sajnálhatunk persze, de hát nagyobb baj is van a világban ennél.

Egy generációnként újratermelődő és pozíciókat szerző egészséges középosztály úgy működne, hogy tehetség és teljesítmény alapján előrejutó, megbecsült tagjai példát és motivációt jelentenek a többieknek. Ez nyugaton, de valamennyire még Magyarországon is így működött a nyolcvanas évekig, ha nem is az egész társadalomban, de egyes jól működő iparágakban és szakmákban feltétlen (optika, gyógyszergyártás, külkereskedelem). A teljesítmény mint a megbecsült, törekvő kisember boldogulásának alapja alacsonyabb szinteken is megjelent a fusizó, lakásfelújító, telken építkező, autót bütykölő mintapolgár képében.

Mindezt elmosta egyrészt a tervezett avulás eldobható tömegcikkeinek dömpingje, másrészt pedig a rendszerváltás, a prosperáló helyi iparágakat elpusztító privatizáció, majd a nyugati világból érkező legújabb típusú diplomás tömegmunkahelyek rombolták le, melyek újfajta felemelkedési lehetőséget biztosítanak a középosztálybeli, vagy oda vágyó fiataloknak.

Mindenfajta kockázat, törvénytelenség vagy erkölcstelennek tartott gyakorlat nélkül, akár pusztán a passzív engedelmesség és a nagy cégek iránti feltétlen lojalitás elegendő lehet a középosztályi státusz megszerzéséhez és előbbre jutáshoz, amennyiben valaki megfelelő időt eltölt a munkahelyeiken.

Lehet, hogy a bullshitmunkahelyek csupán a társadalom kis részét érintik közvetlenül (bár ez sem biztos, főleg nyugaton), mégse becsüljük le a hatását.

Mivel a képzettebb, ambíciózus fiatalok jelennek meg náluk, hatásuk, szemléletük évtizedek alatt továbbgyűrűzik az egyetemekre, médiába, közéletbe. Ezenkívül nem csupán a szűkebb értelemben vett haszontalan bullshitmunkák jelentik a problémát. Ide tartoznak mindazok a – nevezzük összefoglalóan így: új típusú – munkakörök, melyek közös ismérve, hogy nagyon rövid idő, akár pár hét alatt betanítják és teljes értékű munkára fogják a dolgozót, akit előtte nem annyira szakmai tapasztalat, hanem csupán bizonyos – esetenként akár magas intelligenciát és nagy munkabírást feltételező – alapskillek: végzettség, nyelvtudás, irodai szalonképesség („diplomás jelleg”) alapján szűrnek.

Mindez szembenáll a régebbi típusú nagy presztízsű szakmák gyakorlatával, ahol hosszú „inasévek” alatt lehetett mesterré vagy kiterjedt kapcsolatrendszerrel bíró és a szakmán belül otthonosan mozgó szeniorrá válni. A régi típusú pályák inkább megfelelnek a képzettebb, magasabb státuszú átlagember természetének, ezért hosszan tartó elégedettség, ritka pályaelhagyás, lokálpatrióta gyökerek eresztése, fiatalabb kezdők részére példaadás és mentorálás, a szakma akár szakbarbárságig menő tisztelete jellemzik, összességében ezek adták a huszadik századi középosztály bázisát. Az új típusú munkahelyek jellemzői a magas fluktuáció, kiégés vagy bullshitmunkák esetén a perspektívátlanság, unalom, feleslegességérzet, másrészt a pályán hosszabb ideig megmaradók körében a passzív engedelmesség, konformizmus, a multik gyakorlata iránt tanúsított feltétlen, kritikátlan lojalitás.

Ez utóbbi vezet a huszonegyedik századi középosztály zombifikálódásához, mely történelmileg újszerű, példátlan fejlemény, leírására pedig még nincsen megfelelő fogalomkészletünk.

Itt említjük meg a második számú értelmiségi ellenvetést: nincs új a nap alatt, régen is volt ilyen! A túlburjánzó bürokrácia irracionalitásáról és öncélúságáról már a huszadik század első felében is rengeteget írtak, akár Kafkáig vissza lehetne nyúlni. Ezzel szemben az új típusú bullshitmunkahelyek más minőséget képviselnek. Kialakulásukat Graeber a hetvenes-nyolcvanas évekre teszi és a termeléstől elidegenedett pénzügyi típusú menedzsment szemlélethez, illetve a neoliberális fordulathoz köti.

Magyarországon nagyjából az ezredforduló után jelennek meg az idetelepülő multik tömegesen létrehozott fehérgalléros munkahelyeivel.

A bullshitizáció kialakulásának két alapvető oka van

Az első nem magyarázható meg a kapitalizmus logikáján belül, ezért sem tud vele mit kezdeni sem a kapitalizmuspárti, sem a kapitalizmuskritikus értelmiség: a feudális udvartartásra emlékeztető módon kiépülő haszontalan, ám a hatalmi központjához mindig hű és körülötte lebzselő siserehadakról van szó, melyek védelmet és önigazolást adnak a gazdasági-hatalmi központnak (munkahelyteremtés, tudásbázis, a vállalat beágyazottsága). Ebben az írásban mindezt nem tudjuk bővebben tárgyalni, Graeber hosszan elemezte.

A második, Graeber által nem tárgyalt, szerintem viszont alapvető ok a munkafolyamatok szándékos lebutítása és kiszervezése alacsonyabb tudású dolgozóknak. Ez elvezet a harmadik számú értelmiségi félreértéshez, mely szerint valójában a fordista tömegtermelés fehérgalléros irodai megjelenéséről van szó, amit a huszadik század elején a gyári munkások példájából már ismerhetünk. Logikusan hangzik, de már Graeber szerint is tévedés. A fordista gyári munka jellemzői: a monotonitás, lebutított robotisztikus mozdulatsorok végtelen ismételgetése a futószalag mellett a termelékenységnövekedés érdekében a újfajta irodai munkákban nem jellemzőek, vagy legalábbis egészen más hangsúlyokkal jelennek meg.

A mindennél fontosabb alapelv itt az, hogy a dolgozót néhány hét alatt (!) helyettesíteni lehessen új dolgozóval, akinek lehetőség szerint nincsenek átlag feletti képességei, és csakis olyan általános munkatapasztalata van, amely a minél szélesebb diplomás-fehérgalléros dolgozói rétegnek is megvan (közepes angoltudás, felhasználói szintű számítógépes ismeretek, stb).

Mindez annyira fontos, hogy akár a durva hatékonyságromlás sem túl nagy ár érte, amely a magas fluktuáción, alacsony szintű, de könnyen betanítható technológiák erőltetésén keresztül meg is jelenik a bullshitizációban.

Apró példa: táblázatkezelés adatbáziskezelés helyett úgy tűnik, most már mindörökké, mindenáron Bangkoktól Budapesten át New Yorkig évtizedek óta. Semmi baj nincs persze az Excellel, amíg arra használják, amire való. A biciklis futárral sincs baj önmagában, ha viszont téglát és cementet szállít csigalassúsággal, akkor mégis felvetődnek kérdések. Ugyanez vonatkozik a „low-code developer” technológiákra, a kódolás helyett előregyártott panelekből riportokat vizuális felületen összekattogtató zéró rendszertudású, állandóan cserélődő „fejlesztőkre”, „elemzőkre”.

Szó sincs persze arról, hogy például az említett shared service centre-ekben ne lenne hatékonyan működő, racionális tevékenység. Például utalások ezreit indítják innen heti szinten a világ minden részébe. Ez önmagában nyilván nem bullshit, bár szinte teljesen automatizált. A minderre rárakódó felesleges management-riporting, végtelen meetingelés, levelezgetés, dokumentációk, előre láthatóan értelmetlen és soha nem hasznosuló fejlesztési és egyéb projektek, a folyamatosan pozíciókat váltogató és munkaidejének jelentős részét így betanulással és betanítással töltő dolgozó, aki bizonyos jelekből gyakran már az állásinterjún tudhatja, mire számíthat – mindez együtt már szociológiai jelenség.

A bullshitizáció mélyebb elemzése innen kellene induljon, de itt ennyi elég a példákból.

A mindent átható bullshit

Vannak viszont további, súlyosabb gondok is.

Én hosszabb időt töltöttem ebben a világban. Szerencsémre évekkel ezelőtt magam mögött hagytam és mind szakmailag, mind anyagilag előbbre jutottam, az életminőségről nem is beszélve. Egyszerre viszont kezdtem észrevenni, hogy

az egész világunk egyre inkább hasonlít egy bullshitmunkahelyre.

A munkapiaci jelenség okain és leírásán túl most már a szélesebb társadalmi következményekkel is szembe kell nézni. Mikor kritikus értelmiségiek rácsodálkoznak a nyugati politika butulására és showműsorrá válására, újabban pedig világszerte rádöbbennek a járvány következményeiről szóló demokratikus diskurzus lehetetlenségére, akkor eszembe jut, hogyan képedtünk el annak idején pályakezdőként a multik hétköznapi abszurditásain hasonlóképp.

Bármennyire ártalmatlannak tűnt a vállalati bullshit évtizedeken keresztül, bármennyire hasznosnak tűnt, hogy pörgetik a GDP-t, adóbevételt jelentenek és a dolgozóik sem tiltakoznak hangosan, hanem csendben eszik a kézműves hamburgert a teambuildingeken egy látszólag win-win szituációban, azonban „nincsen ingyenebéd”. Nem félelmekről, víziókról van szó: ez nem lesz, ez már van.

A zombiközéposztálynak esze ágában sincs bérversennyel, munkaintenzitással, „tudásalapú társadalommal” és hasonlókkal bíbelődni. Ezekben már régóta senki nem hisz komolyan, legalábbis a bullshitbusiness berkein belül. A valódi teljesítményt kívánó szakemberhiánnyal küzdő ágazatokról (tanárok, buszsofőrök, ápolók, stb.) itt nincsen szó.

A járványkezelés körüli konkrét érvekbe nem megyek bele, természetesen nem tagadva a járvány létét és egyes intézkedések szükségességét, témánk most kizárólag a koronapolitika társadalmi fogadtatása és a párbeszéd lehetetlensége. Az abszolút tilos tabukérdés ugyanaz, mint a bullshitmunkahelyeken:

mi értelme ennek, amit csinálunk? Ha már csináljuk, miért így és miért ennyi ideig csináljuk? Egyáltalán, meddig fog ez még tartani, a végtelenségig?

A déjà vu élmény teljes.

A reakció karaktergyilkos, személyeskedő mellébeszélés, a vita rövidre zárása, majd teljes ignorancia (idevágó divatos német kifejezéssel: mundtot machen). Aki a járványkezelést kritizálja, egyáltalán kérdéseket mer feltenni, az ugyebár tudománytagadó, ezoterikus, konteóhívő. Ennek megfelelői bullshitfronton: sikertelen, buta, elrontotta az életét, frusztrált, sértett stb. A mindent leszerelő joker-kérdés: ha ennyire nem tetszett és olyan okosnak hiszed magad, miért nem pályáztál meg valami magasabb pozíciót? A kommunikációs csapda lezárul, ebből aligha lehet jól kijönni.

Pár éve írtam a témáról (munkajogi okok miatt akkor álnéven, ma már ennek nincs jelentősége), rengetegen jeleztek vissza azzal, hogy magukra ismertek. Viszont

ki vállalná mindezt nyilvánosság előtt névvel?

Ha valaki csak egy-két évet töltött ilyen helyen, az nyilván nem vitte túl sokra, biztosan valami gyakornoki pozícióban volt, tehát lényegtelen. Hosszabb idő után egzisztenciális okokból nehezebb a nevetségessé válás veszélye nélkül megszólalni, önéletrajzban nem veszi jól ki magát stb. Magasabb vezetői pozícióban már köt az erős titoktartás, anyagi érdekeltség, nem beszélve arról, hogy az ő perspektívájukból ténylegesen másként láthatják az egészet. (Én például azért „nem pályáztam meg semmi magasabbat”, mert nem vonzott a bullshitkarrier. Illetve hát végül dehogyisnem pályáztam meg, csak épp egész mást, máshol.)

Az óriáscégek uralma, végtelennek tűnő forrásai és lehetőségei (vö. milliószámra fizetett értelmetlen munkahelyek versus újra és újra hónapokra leállított nemzetgazdaságok, majd az emberiség számára pár hónap alatt legyártott és széles körben kvázi kötelezővé tett legújabb típusú géntechnológiás vakcinák) és lobbitevékenysége („thank you for your leadership, Bill Gates”) versus multik becsalogatása és bullshitmunkahely-teremtése milliárdos állami támogatással),

a zombiközéposztály abszurditásba hajló rendszerkonformizmusa, vitaképtelensége, reflektálatlansága, olykor kelletlen, de mégis kitartó szabálykövetése – mind a bullshitmunkahelyekről köszönnek vissza.

Ha pedig az emberiség gyorsított eljárásban magához vette a legújabb mRNA gyógyászati csúcsterméket, és ezzel újabb stratégiai fontosságú ágazat maradhat (a nyugati és a nyugatos zombiközéposztály titkos reményei szerint legalábbis) nyugati kézben piacvezető pozícióban hosszú időre, akkor a válság végén a Big Business talán újabb bullshitmunkahelyekkel áraszthatja el a nyugati világot és szövetségeseit (India, Mexikó, Kelet-Európa). Ebben bízva a zombiközéposztály gyakorolja erényeit: engedelmesség, autoriter állami intézkedések és a Big Business megoldásainak támogatása, sőt erőltetése, ellenállásmentes passzivitás, fogyasztás a kijelölt módon és keretek között.

A régi hívószavak: leleményesség, szorgalom, önmegvalósítás, vállalkozó szellem és hasonlók a huszadik századdal együtt ködbe vesztek. Üdv a 21. században.

Ideje feltenni a kérdést: ez most egy konteó? Nem, sőt lebegtetni sem szeretnék ilyet.

Ami a járványhelyzet következtében előálló üzleti lehetőségeket illeti, a vakcinagyártók lobbitevékenysége nyilvánvaló és önmagában ezt nem hívják összeesküvésnek. Ezen túlmenően társadalmi jelenségről van szó.

Ahogy Szijártó Imre írja:

„A valóságban a történtekért legalább akkora felelősség terheli a Twitteren hisztiző középosztályt, a rettegést kattintásra és pénzre váltó online sajtó munkatársait, és a vamzerkedő szomszédokat, mint bármiféle létező vagy elképzelt »globalista elitet«. A spontán létrejött és részben alulról szerveződő autoritarianizmus valósága, amelyben a több állami kontrolltól nagyobb biztonságot váró, rettegő tömegek aktívan követelik az elnyomást, sötétebb valóság, mint bármilyen konspiratív csoport leplezett uralma.”

Valóban, mindez aligha a globális elit titkos mestertervéről, inkább a megrendült középosztály hanyatlásáról szól. Érdemi ellenállás pedig a legutóbbi időkig nem volt.

Az utolsó értelmiségi toposz, amit megemlítenék, a járványkezelés miatti polarizációról, kettészakadásról és polgárháborús pszichózisról szóló teljes félreértés. Amilyen aránytévesztés volna a szélsőbal május elsejei menetrendszerű hamburgi, párizsi gyújtogatásait a kapitalista és antikapitalista erők élethalálharcának nevezni, annyira túlzó a nyugati nagyvárosok szórványos, bár reménytkeltően erősödő lezárásellenes tüntetéseit végzetes társadalmi kettéosztottságnak tekinteni.

Ami a politikai realitásokat, választói preferenciákat, médiafogyasztási szokásokat illeti, az autoriter korlátozáspárti tábor dominanciája egy-két országtól eltekintve nyugaton megkérdőjelezhetetlen. Utóbbiak kényszerítik rá politikájukat mindenkire több, mint két éve alternatíva és érdemi vita nélkül.

Érdekes időket élünk. Erősödik az érzés: nincs visszatérés a „normalitásba”, bár az sem világos, melyik időszakot nevezhetjük egyáltalán normalitásnak. A covid előtti évtizedek dekadens bullshitizációja normalitás volt egyáltalán, vagy pedig éppen ez ágyazott meg a koronapolitikának?

---

Még ilyet: külsős véleménycikkek a Gemišten!

Örömmel teret adunk tőlünk eltérő véleményeknek, vendégcikkeknek is: ha például vitáznál a fentiekkel. Ezeket a gemist.hu-n publikáljuk, ingyenesen, mindenki számára elérhetővé téve őket. Ha küldenétek, a gemisthu@protonmail.com címen várjuk őket. Nyilván csak jól megírt, amennyire lehet, tényeken alapuló és aktuális dolgot közlünk, a szerkesztés és a válogatás jogát fenntartva. Külön örülünk, ha az írás provokál, új szempontot vet fel, konstruktív vagy csak simán kilóg a mainstreamből. Miközben ugyanis egyre egyoldalúbb minden, a Gemišt szigetként itt van és lesz veletek.