Tíz könyv, amit nem szabad kihagyni
A hírleveleinket a kezdetektől fogva úgy írjuk, hogy azok ne linkgyűjtemények, felületes szövegek legyenek, hanem rendes olvasmányok, amelyek segítenek abban, hogy érteni lehessen (vagy csak simán tudni), mi folyik Magyarország körül. Itt, a Substacken terjedelmi korlát ugyan nincs, a legtöbb feliratkozó által használt Gmailnél ellenben igen: nagyjából 100 kB-es levélméretnél szól a rendszer, hogy ennyi betű és kép fér bele, többet nehogy. Műhelytitok: addig nincs kész egy hírlevelünk, amíg ezt ki nem jelzi a rendszer, és ezt legtöbbször már a szöveg háromnegyedénél megteszi, szóval tíz kiküldött hírlevélből kilencnél lazán túllépjük a Gmail-féle limitet.
Olvass kevesebbszer, de akkor többet: a Gemišt jelmondatát Techet Péter fogalmazta meg beköszönőjében. Többet igyekszünk nyújtani azóta is, de van egy konkurenciánk, amivel nem tudunk és nem is akarunk versenyezni: a könyvek.
Nyolc szerző, tíz cím: ez a számos szerzőnk és interjúalanyunk által készített, az elmúlt években kiadott kötetekből álló lista heteken keresztül készült, és most végre itt van! Ezek olyan könyvek, amelyek többségét ha most megrendeled, talán valamelyik gyorsabb szállítási opcióval még bőven odaérnek a karácsonyfa alá. Ha sajnos nem, tedd el őket 2023-ra, addig pedig ajándékozz helyettük Gemišt-előfizetést!
Joshua Cohen: The Netanyahus
Annak ellenére, hogy 2022-ben megkapta a Pulitzer-díjat a fikció kategóriában, a magyar nyilvánosságban nem nagyon jelent meg Joshua Cohen amerikai író The Netanyahus: An Account of a Minor and Ultimately Negligible Episode in the History of a Very Famous Family című, 2021-es könyve. Ez abból a szempontból mindenképpen érthető, hogy már a címet is csak nehézkesen lehet lefordítani (A Netanyahu család: Egy apró és végsősoron figyelmen kívül hagyható epizód egy nagyon híres család történetéből), nemhogy a könyvet körülírni vagy reklámozni. Az egyébként igen bonyolult nyelvezetű írás műfaját is szinte lehetetlen belőni: fikciónak túl valóságos, valós történetnek pedig túl sok benne a kitalált elem.
A kötetben azt követhetjük végig, ahogy Harold Bloom, egy valós személyen alapuló, de kitalált amerikai zsidó történészprofesszor az 1950-es években, egy vidéki New York-i egyetemen fogadja az egy pozícióra jelentkező, nagyon is létező Benzion Netanyahut (az izraeli miniszterelnöki székbe visszatérő Benjamin Netanyahu apját) és családját, majd mindenki hazamegy. Ennyi. Ezt az akciódúsnak nem nevezhető cselekményt több olyan csúcspont szakítja meg, mint egy-egy egyetemi ajánlólevél vagy az ibériai zsidóság történetéről tartott előadás leirata. Nem véletlen, hogy külföldön is sokan csak annak ígéretével reklámozták a könyvet, hogy maga Bibi is megjelenik gyerekként a történetben, bár nagy szerepet nem igazán játszik benne.
Mindezen nehézség ellenére a könyv elképesztően gazdag, rengeteg különböző szinten értelmezhető, és meglepően könnyű hozzá érzelmileg kapcsolódni. A nem egész 250 oldalon képet kaphatunk az 1950-es évek egyetemi kultúrájáról (amivel a szerző egyértelműen a jelenlegi egyetemi kultúrát kommentálja), az integráció nehézségeiről, a vallásos és nem vallásos rokonokkal tarkított családi életről, valamint történelem- és tudományfilozófiáról is. Cohen fő célja azonban a két zsidó kutató találkozásán keresztül bemutatni két világ találkozását: a diaszpórában élő, az amerikai társadalomba többé-kevésbé beilleszkedett, kényelemkereső akadémikus, valamint az Izraelért való küzdelmet kötelességnek érző, a zsidók elnyomását általános történelmi körülménynek értelmező intellektuális harcos világának találkozását. A két karakter szembeállítása rávilágít mindkét irány önellentmondásaira, és ugyan érezhető, hogy az író kihez érzi magát közelebb, a történet nagyon szépen bemutatja azokat a morális dilemmákat és következményeket, amelyeket a diaszpóra tagjai magukra vállalnak.
Annak ellenére, hogy a történet szereplői és beszélgetéseik nagyon szorosan kötődnek a zsidósághoz, az általuk megfogalmazott kérdések és dilemmák általános érvényűek. Számomra a The Netanyahus elsősorban
a hazánkhoz és társadalmunkhoz való viszonyról, annak eltérő értelmezéséről és az ebből következő életutak különbözőségéről szólt: hogy vajon képesek lesznek-e például a külföldre költözött magyarok megérteni az otthon maradt magyarokat, és hogy a NER-hez való viszonyunk mekkora szakadékot teremt közöttünk.
Egyúttal mit tud kezdeni magával és egymással két eltérő életet élő, ismeretlen magyar, amikor külföldön kell együtt dolgozniuk, képesek leszünk-e megbízni egymásban. Ezeket a nehéz kérdéseket a könyv könnyedén, meglepően szatirikusan járja körbe. Ráadásul az írónak sikerült a mostanában divatos filmes húzáshoz, a végefőcím utáni jelenetekhez hasonlóan a főszöveg lezárulta utáni jegyzetekben teljesen új dimenziót megnyitni egy, a történetben megjelenő karakter alapjául szolgáló „progresszív” nő levelével, amelyben kifejezi a zsidósággal, Istennel, a patriarchátussal, de főleg a könyvvel szembeni ellenérzéseit.
(Szalai Máté)
Nyelv: angol, megjelent 2021 nyarán. New York Review Books, 248 oldal, 16,95 dollár
Robert Menasse: Die Erweiterung
A bécsi író az EU működését bemutató 2017-es A főváros után újabb mesterművet alkotott: egy hiperrealista és groteszk regényt az EU bővítésének összes akadályáról. A cselekmény három helyszínen fut: Tiranában az albán miniszterelnök környezetében
látunk bele abba, hogyan akarja Edi Rama felhelyeztetni magára Szkander bég kecskefejes sisakját, hogy ezzel egyesítse szimbolikusan az összes albánt, megüzenve az EU vezetőinek, hogy ha nem kapnak EU-tagságot, majd lesznek helyette regionális ambícióik, és Kínának árusítják ki a kikötőket és nemesfémeket.
Brüsszelben két, az EU bővítésén dolgozó bizottsági tisztviselőt követhetünk: az egyik, egy osztrák épp becsajozott Albániában az ottani tárgyalódelegáció egyik tagját felszedve, és a csak cellának nevezett irodájában azon gondolkodik, vajon alkalmas-e az albán jogász a hőn áhított gyerekének megszülésére, a másik, egy lengyel pedig az EU-bővítés megfúrásán dolgozó lengyel miniszterelnök gyerekkori barátjaként azon gondolkozik, hogyan tudná megszégyeníteni a populista politikust, gyönyörűen felvonultatva közben a kelet-európai illiberális hatalmak nyugaton élő ellenzékének nyomorának összes tipikus jelét. És kell legyen bécsi szál is: valaki ugyanis ellopta az albán nemzeti hős, Szkander bég sisakját a művészettörténeti múzeumból, de az osztrák nyomozók nem igazán értik, minek, és azt sem teljesen, hogy kik tehették, mígnem az egyik rájön, hogy a takarítónője albán, aki lehet, tudna neki segíteni.
Ha nem lenne sztorija, riportkönyvnek is megállná a helyét, annyira részletesen mesél Brüsszelről, Edi Ramáról, a lengyel Szolidaritás underground tevékenységéről, az észak-albániai hegyek elhagyatott világáról, rendőrségi korrupcióról és balkáni politikáról. Menasse rendkívüli módon beleásta magát nemcsak Albánia, az arberes maffia és a nácik második világháborús balkáni sikertelenségének történelmébe, hanem még a Kanunba, a helyenként ma is élő albán szokásjogba is, amit aztán úgy magyaráz el, hogy sokkal igazságosabbnak és erkölcsösebbnek tűnjön a Brüsszel által az országokra kényszerített jognál, mindezt a Bayern München után Baia Muniqnak keresztelt, nyugati egyetemeken doktorált albán jogásznő szájába adva.
Hogy a könyv maga mit üzen, ha üzen egyáltalán, nehéz eldöntenem: hogy az európai álomnak, ahogy azt Brüsszelben a föderalisták elképzelték, annyi lesz, amint beveszik a fél Balkánt? Hogy vége van már rég, hiszen az idealizmust felülírták a gazdasági érdekek? Hogy a jogállamot kinyírta a covid, és még egy törzsi szokásjog is erősebb, mint az EU-jog? Hogy az ötlet maga jó volt, de az elitek mindig mindent elrontanak, és megfeledkeztek arról, hogy eredetileg miért is akartak nekifogni a békeprojektnek?
Mindenesetre szórakoztató, ahogyan Menasse láthatóan darabokra akarja szaggatni elképzelt átlagolvasóinak elképzelt nyugati arroganciáját, hát még amikor a regény végére összetereli egy informális csúcsra az összes EU-s bizottsági tisztviselőt, a politikai újságírókat, a tagállami miniszterelnököket és elnököket, szóval az összes fontos szereplőt egy vadonatúj albán óceánjáróra, hogy ott aztán rájuk szabadítson egy kecskét meg egy járványt, majd magukra hagyja őket az európai értékekkel.
(Bukovics Martin)
Nyelv: német, megjelent 2022 októberében. Suhrkamp, 653 oldal, 28 euró
Lea Ypi: Free – Coming of Age at the End of History
Lea Ypi, a London School of Economics politikafilozófia oktatója eredetileg egy filozófiai könyvet akart írni a szocializmus és a liberalizmus szabadságdefiníciói közötti hasonlóságokról és különbségekről, ám azon kapta magát, hogy a konkrét példákat mindig a saját életéből hozza. Így fogta magát, és filozófiakönyv helyett megírta a kamaszkori emlékiratait. Mivel Ypi a sztálinizmus utolsó bástyájában, Albániában született 1979-ben, ez pont egybeesett a szocialista blokk összeomlásával és „a történelem végével”. A könyv témái a magyar olvasó számára ismerősek lehetnek: a történelem által formált családi sorsok, a kommunista rendszerrel szembeni frusztráció, nagy optimizmus az összeomlásakor, majd csalódás az új rendszer kialakulásakor. Ez ugyanakkor meg van egy kicsit fűszerezve, hiszen Albániában még a nyolcvanas években sem gulyáskommunizmus volt, hanem sztálinizmus, és nemcsak elit kerekasztal-tárgyalások, hanem később egy jó féléves polgárháború is lezajlott.
De a Free nemcsak történelmi értekezés, hanem személyes történet is. Amivel a könyv jobban át tudja adni az albán rendszerváltást és annak hangulatát, az maga Ypi narratív hangja és keretezése: a gyerekkor végével egyszerre döbben rá a gyerekkori idill és a szocializmus összeomlására és a felnőttkor kezdetén egyszerre szembesül a való élet komolyabb kihívásaival és azzal, hogy a liberális piacgazdaságból sem lett a beígért utópia. A személyes szálat a filozófiaival jól egybeköti a könyv két kulcsszerepője, Ypi liberális anyja és ugyan rendszerkritikus, de azért szocialistább gondolkodású apja. Egyikőjük sem tagadja le a két rendszer hibáit, de egyikük mégiscsak a rendszerváltás után, másikuk a rendszerváltás előtt érezte jobban magát.
A könyv ugyan elsősorban önéletrajz, de ettől függetlenül szeretne valamit kezdeni az eredeti koncepciójával, a szabadság fogalmának körbejárásával is, a hibái pedig leginkább itt mutatkoznak ki. Ypi állítása az, hogy a liberalizmusnak és a szocializmusnak is az alapvető célja az emberi szabadság megteremtése. Ez nem egy illegitim állítás, és a liberalizmusnál például nem is kérdés. A szocializmusról is lehet ezt állítani, viszont azért ez nem feltétlenül egy egyértelmű alapvetés és talán nem is minden magát szocialistának valló ember értene egyet ezzel. A könyv így talán jobban járt volna egy hosszabb előszóval vagy legalább pár bekezdéssel arról, hogy Ypi miért gondolja ezt, mert így a tézisének egyik alapállítása igencsak a levegőben lóg. Sőt, akár egy rövid első vagy utolsó fejezet, ami az elméleti hátterét is megadja a könyvnek, az önéletrajzi történet mellett még inkább tudott volna javítani a helyzeten.
Ezzel együtt ajánlott könyv a Free, mert egyrészt közelebb hozza egy nagyon hasonló sorsú ország történelmét, másrészt abban is segít, hogy jobban megértsük, hogy a millenial generáció miért ábrándult ki a liberalizmusból és miért nem veti el egyből teljesen – még a volt kommunista blokk országaiban sem – a marxizmust.
Ahogy arra is emlékeztet, hogy ettől függetlenül miért nem érdemes a szocialista elméleteket sem szóról szóra elfogadni.
(Bede Ábel)
Nyelv: angol, a papírkötetes kiadás 2022 júniusában jelent meg (az első kiadás még 2021 októberében), 336 oldal, Penguin Books, 8.50-9,99 font
Visky András: Kitelepítés
Recsk minden magyarországinak ismerősen csengő név: az ötvenes években, a rákosista diktatúra alatt az ország egyik legembertelenebbnek tartott munkatábora volt. Megvan a romániai megfelelője is, igaz, ott több helyszín őrződött meg a köztudatban, elsősorban a Bărăgan (ejtsd: ’börögán’) homokos pusztája, amelyet a kommunista hatalom virágzó mezőgazdasági területté kívánt átalakítani.
Visky Andrásnak, a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgjának új, Kitelepítés című kötete ebben a tér-idő kontinuumban játszódik. A szerző saját családi élményeit, gyerekkorát dolgozza fel, hozzájárulva ezzel a román gulágirodalom egy szeletéhez is. A Viskyek vallási okok miatt kitelepített család voltak, az apa azon református mozgalom tagja, amely elutasította a kommunista hatalommal kollaboráló református egyházi elitet. Talán ez a családi háttér és a vallásos neveltetés az oka, hogy a kötetben nemcsak Visky családtagjai, főleg az édesanyja, a Nényu névre hallgató pesztonka, a jelen nem levő apa – de akire mindig gondolnak – szerepelnek, hanem nagyon gyakran Jézus és Isten is, akik hol példázatok szereplőiként, hol pedig „hús-vér” alakban járnak-kelnek a családtagok között. Mindez a táborba magukkal vitt családi Biblián keresztül, az anya felolvasásaival materializálódik a kis András tudatában.
A teljes regényt nemcsak a kommunista diktatúra embertelensége határozza meg, hanem az uniformizálásra törekvő hatalommal – amelynek célja az új, kommunista ember és társadalom létrehozása – szembenálló csoportok, a társadalom sokszínűsége is. Nemcsak etnikai értelemben foglyok egymás mellett románok, magyarok, zsidók, németek, hanem társadalmi kategóriákként is más és más csoportok kerülnek egy légtérbe: papok, értelmiségiek, volt fasiszta hivatalnokok, kisemberek, parasztok, munkások. Természetesen elkerülhetetlen, hogy a lágerben bizonyos foglyok – kisebb juttatásért, esetleg korábbi szabadulásért – ne legyenek a hatalommal együttműködő besúgók, akik gyakran szerepelnek a regény lapjain.
Mivel Visky Andrást ez a vallásos családi háttér jellemezte, talán nem meglepetés, hogy a Kitelepítést posztmodern Bibliaként is lehet olvasni.
Számozott egységekből áll, amelyek mind kisebb történetek, példázatok. A szövegek nem az ötvenes évek romániai embertelenségét, az éhezést, a táborba besüvöltő keleti fagyot jelentik, hanem a választott perspektívával, a kis András szemén keresztüli gyermeki rácsodálkozással valami ártatlanságot közvetítenek.
Vagyis azt, hogy önmagad erkölcsi tartásával – legyen ez vallási előírás vagy saját morális kód, stb. – az embertelen politikai hatalom nem tud mit kezdeni. Visky András regényét olvasva kedvenc íróm, Bodor Ádám jutott eszembe, aki maga is megjárta az ötvenes évek elején a szamosújvári börtönt. Egyik interjújában úgy fogalmazott, hogy a börtönben töltött évei voltak élete legszebb időszaka, mert furcsamód a rácsok mögött érezte magát igazán szabadnak. Visky András is valami ilyesmiről írt: a család lehetett kitelepítve, az apától elválasztva, élhettek nélkülözésben, fázhattak, éhezhettek, a tudatuk és a „lelkük” mégis szabad volt.
(Antal Róbert-István)
Nyelv: magyar, megjelent 2022 szeptemberében. Jelenkor, 444 oldal, 4599 Ft
Ulrike Guérot: Wer schweigt, stimmt zu
A bonni egyetem politikatudósa a német járványkritikus szcéna egyik legfontosabb alakja, két okból. Egyrészt az életrajza alapján nála kifogástalanabb pedigréjű européert nem találni: parlamenti képviselőknek, európai intézményekben, amerikai lobbiszervezeteknek dolgozott, háttérintézményeket alapított és vezetett, a legjobb egyetemeken tanult és tanított, és az osztrák íróval, Robert Menasséval együtt megideologizálta az új Európai Köztársaságot, amelyben az uniós intézmények és a nemzetállami korrupt kormányok helyett mindenről az európai polgárok döntenek.
Másrészt emiatt nála nehéz azt mondani, hogy komolyanvehetetlen konteós lenne: esszéiben és talkshow-megszólalásaiban rendre az európai eszme, a jogállam és a nyílt társadalom nevében kéri számon az autoriter, szabadságellenes lépéseket, többszörös davosi résztvevőként a Klaus Schwab és a Világgazdasági Fórum körüli találgatásokat nevetve utasítja vissza, mondván a davosi elit messze túlértékelt.
A covid elleni intézkedések okozta tehetetlenségérzet azonban láthatóan kihozta a sodrából: az év elején megjelent esszéje lendületesen, jó humorral, élvezetesen megírt, indulatos és rendkívül tömény filozofálással megtámasztott panaszkodás a korrupt és alkalmatlan politika, a fogalmatlan és a kínjában a hatalomhoz dörgölőző média és a kapitalista rendszer ellen. Guérot abban a két országban, Ausztriában és Németországban volt kénytelen eltölteni a járvány alatti éveket, ahol a magukat be nem oltókkal szembeni diszkrimináció nemcsak állami gyakorlat volt, hanem kvázi elvárás is a mindennapokban. Kifejezetten zavarbaejtő olvasni, hogyan fanyalodott rá idővel a mindenféle kétes portálokra, mivel az elvileg a liberalizmust és a szabad véleménynyilvánítást zászlajára tűző nagy napilapok meghajlottak a többségi vélemény előtt, és egyszerűen intellektuálisan unalmasak lettek, miközben a konteós portálok anyagaiból hónapról hónapra egyre több dolog vált igazzá. Zavarbaejtő, mert Guérot, ahogy fordulnak el tőle a járvány hónapjai alatt az addigi kollégái és ismerősei és fedez fel cserébe egyre több hozzá hasonlóan gondolkodó embert teljesen váratlan helyekről, úgy merül el egyre mélyebben az elegáns, alapjogi covidkritika felől az egyre vadabb konteókban, hogy megfogalmazódik a kérdés:
ő bolondul meg, vagy tényleg ennyire durva, amit csináln(i akarn)ak velünk?
Guérot fő problémája azzal van, hogy mennyire alkalmazkodni akart hirtelen mindenki ahhoz, amit új normálisnak kezdtek el nevezni. Hogy mennyire könnyen megfordulhat, hogy mi a racionális és mi az irracionális, hogy a tudomány alapját jelentő szkepszis hirtelen nemkívánatos lett, hogy milyen gyorsan, milyen meglepően nagy támogatottsággal be lehetne vezetni Nyugat-Európában is a kínai társadalmi kreditrendszert, hogy mennyire könnyű a média segítségével felépíteni a félelmet, ellenségképet kreálni családtagokból és közeli barátokból is, hogy az egészségre hivatkozva, az emberek éljenzése mellett simán el lehet venni a szabadságjogokat. És hogy miért? Azt már a cím elárulja: mert aki hallgat, az egyetért. Cinkos, aki néma.
Guérot mégsem az embereket hibáztatja, épp ellenkezőleg, áldozatként tekint a népre mint olyanra, és azt szeretné, ha a járvány alatti évekből tanulva nekilátnának egy posztkapitalista, posztnemzeti világ építésének. Előtte viszont az amerikai bíróságok gondjaira bízná Bill Gates-t és Anthony Faucit, államosítaná a vakcinagyártók közpénzből kifejlesztett oltásain lévő profitot, felszámolná a techmonopóliumokat, mindenki előtt megnyitná a kórházakat, a múzeumokat, az egyetemeket, megbocsátana a hallgató értelmiségnek, kirúgná az alkotmánybírókat, kihalászná az óceánok mélyéből a maszkokat, és ha már egyszer otthon tudott maradni a fél világ, ezzel is gyakorolva és elsajátítva az emberéletek megmentését, ugyanekkora hévvel látna neki az éhező gyerekek problémáinak megoldásának világszerte. És ünnepélyesen kiegészítené Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát egy ma mindennél fontosabb mondattal: mindenkinek joga van az offline közösségi élethez.
Guérot esszéje az igazságérzet és a szabadságszeretet szenvedélyes megnyilvánulása. Persze aki cinikusan, egy egykoron ünnepelt értelmiségi megbolondulási és hanyatlásnaplójaként akarja olvasni, megteheti. Aki a Rendszer eddigi fogaskerekének az Igazsághoz való várva várt megtéréseként, ugyancsak. Egyet viszont nem lehet, már Kínában sem: Ulrike Guérot-ék indulatait és érveit kikerülni vagy elhallgatni.
(Bukovics Martin)
Nyelv: német, megjelent 2022 márciusában. Westend, 144 oldal, 16 euró
Howard Phillips Lovecraft: Árnyék Innsmouth fölött
A Helikon-zsebkönyvek talán a legjobb dolog, ami az utóbbi években a magyar könyvpiaccal történt. Szép csendben újra elérhetővé váltak olyan klasszikus és modern művek, melyek legnagyobb részét már csak az antikváriumok mélyéről lehetett előszedni, és az átlagos könyvárakkal összehasonlítva igencsak olcsón lehet újra ezeket megvásárolni. A Helikon kiadó e sorozattal többet tett az olvasás népszerűsítésért és az irodalmi kultúra fenntartásáért, mint a magyar irodalmi establishment legnagyobb része együtt.
Lovecraft a modern amerikai irodalom egyik meghatározó alkotója. Életében nem ért el komolyabb sikereket, az írásból például nem tudott megélni, de az utókor mégis a 20. század első félének legjelentősebb szerzői között tartja számon – a személye körül felépülő kultuszt az sem tudta eddig meggyengíteni, hogy az utóbbi években többször is írtak újgenerációs irodalmárok rasszizmusáról és antiszemitizmusáról. És ami még ennél is fontosabb: világszerte olvassák ma is eredetiben vagy fordításokban.
Lovecraft magyar nyelven először a mára már legendává vált „klasszikus” Galaktika magazin döntően neki szentelt, 1980-ban megjelenő 40-es számában jelent meg. Ezt követően a kilencvenes évek felpezsdülő sci-fi és fantasy könyvkiadási hullámában több válogatáskötet is napvilágot látott, de ezek mára teljesen eltűntek a könyvesboltok kínálatából, és antikvárius forrásokon keresztül sem mindig könnyű őket megszerezni. Ezért is nagyszerű, hogy a Helikon-zsebkönyvek sorozat felvállalta Lovecraft műveit, egy válogatás – Onnan túlról – már korábban megjelent náluk.
Az Árnyék Innsmouth fölött a legjobb magyar Lovecraft-kötet, mivel a szerkesztő, Tomasics József nem általában akart egy jó Lovercraft-novellákból álló kötetet összeállítani, amelyekből már van azért a magyar piacon, hanem Lovercraft elképzelt Providence-ét állította a középpontba, és a kötet anyagát a szerző talán legkiforrottabb kisregénye, az Árnyék Innsmouth fölött köré rendezte. Összesen három művet találhat a kötetben az olvasó, az első a Cthulhu hívása, amely bevezeti egy, a történetbe véletlenül belekerülő szereplő szemén keresztül – egy klasszikus lovecrafti toposz – az olvasót Lovecraft természetfeletti világába, melyben
az ember egy porszem, és a világot valójában az örök álmukat alvó „nagy öregek” és az őket imádó degenerált szekták irányítják a háttérből.
A kötet súlypontja az Árnyék Innsmouth fölött kisregény, amely – ismét – egy véletlen utazással kezdődik, a drága vonat helyett az olcsó helyi buszt választja a narrátor, egy halódó és megvetett providence-i kisvárosba, Innsmouthba, és a főszereplő életének dramatikus és drasztikus megváltozásával ér véget, melynek része minden korábbi létbizonyosság teljes felbomlása is. Zárásként A dolog a küszöbön című hosszabb novellát olvashatjuk, amely szorosan kapcsolódik az Innsmouth-jelenséghez, és egy olyan személyes tragédiát dolgoz fel, mely soha nem történt volna meg, ha a főhős barátja nem ártja magát a velünk élő természetfeletti erők dolgába, beleértve egy innsmouthi házasságot.
Lovecraft, noha művészete elválaszthatatlan Amerikától, különösen a new englandi Providence vidékétől, nem egyszerűen az amerikai irodalom jelentős írója. Írásai olyan általános, civilizációs kérdéseket feszegetnek, melyek a nyugati kultúrában általában is olvashatóvá teszik, és talán ennek is köszönhető töretlen népszerűsége az olvasók körében. E civilizációs természetű kérdések közül a legfontosabb az, hogy novellái metszően rámutatnak arra, hogy mennyire törékeny is a „civilizált ember” viszonya a soha teljesen meg nem ismerhető világgal. A tudományos alapokon szerveződő megismerés apró ellentmondások hatására is pillanatok alatt össze tud omlani – lásd erről a Cthulhu hívását –, életünk korábbi bizonyosságai pedig másodpercek alatt semmisülhetnek meg, ha valami olyat látunk meg, ami szerintünk egyszerűen nem létezhet, ahogy az Árnyék Innsmouth fölöttben történik a főhőssel.
És mindez nem egyszerűen csak horror és rémisztgetés, ahogy Lovercraftot a leggyakrabban bekategorizálják, hanem egy alapvető egzisztenciális létbizonytalanság felfedése, mely mindannyiunkban ott rejlik. Az már csak „hab a tortán”, hogy mindezt Lovecraft a huszadik század eleji lenyűgöző Providence egyszer ódon városias, másszor ember nem járta természeti díszletei között mutatja be, és így Észak-Amerikáról is felrajzol egy olyan képet, melyet itthon kevéssé ismerünk. Jól kifejezi ragaszkodását, hogy sírjára az „I am Providence” feliratot vésték fel.
(Fekete Balázs)
Nyelv: magyar (fordította: Kornya Zsolt), megjelent: 2020, Helikon, 238 oldal, 1999 Ft
Vágvölgyi B. András: Greed – A mohóság fojtogató súlya
A gonzó újságírást Magyarországon az 1990-es évek elején a Magyar Naranccsal megteremtő, jelenleg a ferencvárosi önkormányzat 9 című magazinját főszerkesztő Vágvölgyi B. András fordította Hunter S. Thompson kultregényét, a Félelem és reszketés Las Vegasbant, az alternatív japán kultúrát bemutató Tokyo Underground több bővített/frissített kiadást megért, tűpontos dokumentumkötetekben dolgozta fel a romagyilkosságokat és a rendszerváltást, rendezett filmeket (legismertebb a Kolorádó Kid), szerepelt a Fekete levesben. Satöbbi, satöbbi. Legújabb kötete, a Greed – A mohóság fojtogató súlya háromrészes rövid regénytrilógia.
Az első rész, Az örvény magja a boldog békeidők, a sokunk által visszasírt Osztrák-Magyar Monarchia utáni Budapesten, korhűen, némafilmet kísérő mozizongoristával nyit, és emblematikus, például fehérterroristából nyilassá, nyilasból ávóssá átlényegülő kulcsszereplők életútját röviden-tömören bemutatva vezet végig a Rongyos Gárdától a kamenyec-podolszkiji tömegmészárláson keresztül Rákosi Mátyás Magyarországáig, modern történelmünk legsötétebb fejezetein. A filológusi pontossággal elmagyarázott Greed nemcsak a szereplőket mozgató mohóságra, kapzsiságra utal, hanem tisztelgés is – a Monarchiából Hollywoodba vándorolt – Erich von Stroheim magyarul Gyilkos aranyként ismert, mostoha sorsú 1924-es moziremeke előtt.
A második rész, a Korunk hőse vetélkedő ironikus, inkább tragikus, mint komikus látlelete a kádárizmushoz számtalan szállal kötődő rendszerváltás utáni éveknek és az azt feltámasztó NER-valóságnak. Az elveszett illúziók tűpontos és cinikus megjelenítése, archetipikus karakterekkel, hamisítatlan kései káeurópa-feelinggel.
Rejtői figurák sorakoznak fel a „vetélkedőre”: szilovikok és az „I. országos besúgóbálon” táncolni tanuló, majd a hatalom ördögi magasságába kerülő, a kremlinizmus/bizantinizmus útvesztőiben hibátlanul navigáló törtetők,
szürkezónás nagybani ügyeskedők, mint Stöckler Félix, akinek az „élete és műve antitézise a Max Weber-i protestáns etikának, a kapitalizmus szellemének. Mert a Trebitsch Lincoln! Na ő tényleg volt valaki.”
A földi (és részben fájóan magyarosch) színjáték kvintesszenciája az első rész főbb szereplőivel ilyen-olyan leszármazotti kapcsolatban álló három barátnő: a russzista terrorkommandós Hamiscsecsen, a pornószínész és drogkirálynő Belinda Q és a nemzetközi aukciók sztárja, a képbizniszben felülmúlhatatlan Safranella. Ez már a nagyvilág, Latin-Amerikától New Yorkon át Csecsenföldig, orgiáktól bevetésekig, Michelin-csillagos éttermek gourmet-menüiig. A számtalan kulturális utalás posztmodern mozaikdarabka, agytornásztatva rakjuk ki belőlük a nagy egészet, amelyet a narrátor – Gide-féle regény a regényben, metaregény hőstelen hőse, Morell, a Jorge Luis Borges, Julio Cortázar és a chilei Roberto Bolaño írásain pallérozódott budapesti argentinológus alakja fog keretbe. A harmadik rész (Creative writing) az ő elmélkedése, egyetemi előadásoknak álcázott belső monológja.
A sziporkázó stílusban megírt Greed nehéz és mégis könnyed olvasmány, néha elveszettnek hisszük magunkat a referenciatengerben, de mégis, csapongva összeáll a karnevál. Úgy szól száz év magyar rögvalóságáról, hogy száz év világszínpadán robogunk át. Vágvölgyi elkapta a zeitgeistet.
(Kömlődi Ferenc)
Nyelv: magyar, megjelent 2022-ben, Cser kiadó, 228 oldal, 4995 Ft
Agostino Carrino: Legge e libertà. Primato del parlamento e sindacato delle leggi nella Costituzione austriaca del 1920 és Sabino Cassese: Il governo dei giudici
Mikor is adódna alkalmasabb idő olasz jogelméleti könyvek olvasására, mint a karácsonyi szünet? Sabino Cassese és Agostino Carrino munkái nem is túl hosszúak, érthetően vannak írva (Cassese könyve gyakorlatilag egy hosszabb esszé) – és
minden karácsonyi családi beszélgetést feldob és új, nem várt irányokba terel, ha az olasz jogalkalmazás belső problémáiról vagy a két világháború közötti osztrák alkotmánybíráskodásnak a mai alkotmánybíróságokétól eltérő jellegéről tájékoztatjuk az asztaltársaságunkat.
A módszer barátokkal és ellenségekkel szemben egyaránt alkalmazható.
Bírókirályság?
Az alkotmánybíráskodás modellje egy 1803-as amerikai legfelsőbb bírósági döntésre vezethető vissza: ekkor mondták ki a legfelsőbb bírák, hogy az alkotmány alatti jogszabályokat az alkotmány alapján ellenőrizhetik és alkotmányellenességük megállapítása esetén figyelmen kívül hagyhatják.
A gondolat, hogy a bírók a törvényhozás termékeit is ellenőrizhessék, Európában is már a 19. században számos vitához vezetett. Svájcban például a mai napig úgy veszik ennek elejét, hogy a svájci alkotmány eleve kimondta és kimondja, hogy a Szövetségi Bíróság (azaz az ottani legfelső bíróság) kötve van a szövetségi törvényhozás alkotásaihoz, azokat alkalmazni, nem pedig felülbírálni köteles. Noha Svájcban is – főleg a két világháború között – számos jogász alkotmánybíróságért kiáltott, azt az istenadta svájci nép 1939-ben óriási többséggel vetette el népszavazáson. Ahogy William E. Rappard svájci jogász mondta akkoriban:
„Az alkotmánybíráskodás lehet bölcsesség, de semmiképpen sem demokrácia.”
Ehhez az alpesi állam a mai napig tartja magát, legutóbb 2022 szeptemberében vetette el a parlament – főleg a szélsőjobboldal és a szociáldemokraták szavazataival – az alkotmánybíráskodást.
Az alkotmánybíráskodás modellje nem véletlenül nem egy direktdemokratikus rendszerben (mint Svájc) tudott megjelenni, hanem egy monarchia – mégpedig a Habsburg Monarchia – romjain, elvégre az intézményben valóban van valami monarchikus: bírókirályokat helyez a törvényhozás és a nép fölé.
1919-ben Német-Ausztria és Csehszlovákia vezette be – a jogtörténetben a világon először – az alkotmánybíráskodást, mellettük egy másik, 1918-ig szintén erősen a Habsburgok felé orientálódó kis államocska, Liechtenstein hozott 1921-ben (ténylegesen 1925-ben) alkotmánybíróságot létre.
Az osztrák alkotmánybíróság, amit az 1920-as (máig hatályos) alkotmány hozott létre teljesen, a legjelentősebb. Egyrészről a testület sokkal aktívabb, sőt aktivistább volt, mint a brünni (brnoi) csehszlovák, amely csak alig-alig hozott döntéseket; másrészről az osztrák alkotmánybíróságot nem más dolgozta ki és határozta meg aztán bíróként, mint az egyik legismertebb jogfilozófus, Hans Kelsen.
A vád, hogy az alkotmánybíráskodás antidemokratikus, mert az alkotmányt – utolsó fok lévén – akár önkényesen is értelmezheti, azaz a demokratikus népakaratot felülírhatja, már az USA-ban nagyon hamar megfogalmazódott – mégpedig éppen baloldalról. Az osztrák alkotmánybíráskodás se maradt ki e vád alól. Hol a szociáldemokraták rótták fel Kelsennek, hogy a demokráciát félreértené, hol a klerikálisok vádolták őt a törvényhozásba való beavatkozással. Tőlük jutalmul aztán azt kapta, hogy a testületet szétszervezték, Kelsent pedig kivágták belőle, 1933-ban pedig eleve meg is szüntették.
A vita, hogy az alkotmánybíráskodás mennyiben gyakorol politikai hatalmat, és ezzel mennyiben lépi át a bírói hatalmat, kezdettől folyt. Carl Schmitt volt az egyik fő kritikus, aki gyakorlatilag 1931-ben összefoglalta az ellenérveket: az alkotmánybíráskodás túllépi a bírói jogalkalmazás lehetőségeit, mert azzal, hogy az alkotmányt véglegesen értelmezi, majd annak alapján akár törvényeket helyez hatályon kívül, már nem jogot alkalmaz, hanem jogot alkot – az pedig nem bírói feladat.
Igen, bírókirályság!
Kelsen válasza Schmittnek sajátos volt: nem tagadta, hogy az alkotmánybíráskodás jogot alkot és ezzel politikai hatalmat gyakorol, hanem szerinte eleve a jogalkotás és jogalkalmazás megkülönböztetése felesleges, mert a jogrendszerben, amit ő (Adolf Julius Merkl nyomán) joglépcsőként írt le, eleve minden lépcsőfokon – a törvényhozástól a végrehajtásig – egyszerre jogot alkotnak és jogot alkalmaznak. Azaz az alkotmánybíróság valóban gyakorlatilag alkotmányozó szerv.
Az alkotmánybíráskodás mai kritikusai – Észak-Amerikában főleg a baloldali jogtudomány (Ran Hirschl, Mark Tushnet, Jeremy Waldron) vagy Magyarországon meg a radikális jobboldali (Pokol Béla, Varga Csaba) – azonban a mai napig ragaszkodnak hozzá, hogy a bírói munka puszta jogalkalmazás, éppen ezért az alkotmánybíráskodás csak akkor elfogadható, ha nem politikai, ha nem jogalkotó („judicial activism“), hanem szigorúan az alkotmány betűjét alkalmazza („judicial self-restraint“). Azaz bírálatuk céltábláján éppen a kelseni elmélet áll.
Kivel van Kelsen?
És itt lesz érdekes Agostino Carrino, nápolyi jogfilozófus idén megjelent könyve. Carrino maga is éles bírálója a aktivista bíráskodásnak (feleségével, a szintén jogfilozófus Giuliana Stellával közösen). Ennek van egy sajátos olaszországi oka is.
Olaszországban az igazságszolgáltatás (magistratura, ami a bírókat és az ügyészeket egyaránt jelenti) számos kérdésben és számos okból átpolitizált: a maffia vagy a korrupció elleni harc számos bíró vagy ügyész számára inkább politikai, erkölcsi küzdelem, semmint puszta jogalkalmazás.
Ráadásul az olasz bírók és ügyészek egy része eleve felvállaltan progresszivista, ők tömörülnek a Magistratura democratica bírópártban. (Olaszországban az igazságszolgáltatás autonómiája, önigazgatása elég nagy, éppen ezért az önigazgatási szervekben gyakorlatilag saját bírópártok léteznek.) Ezen aktivista, politikai igazságszolgáltatásnak Silvio Berlusconi volt a legnagyobb bírálója – ő kevéssé jogelméleti, hanem személyes okokból: az ellene indult megannyi perért „a kommunista bírákat” tette felelőssé. A jogelméleti háttérzenét Carrino szolgáltatta, aki korábbi könyveiben is élesen támadta a szerinte jogalkotói szerepet játszó bírákat.
Carrino azonban mindezt nem Kelsen ellenében, hanem Kelsenre hivatkozva teszi – és emiatt érdekes a gondolatmenete. Mostani könyvében gyakorlatilag azt igyekszik bizonyítani, hogy Kelsen egészen más alkotmánybíráskodást dolgozott ki, akart és gyakorolt volna, mint amivé mára az alkotmánybíráskodás lett.
Tény, hogy Kelsen az 1920-as évek elején többször is hangsúlyozta, hogy a demokrácia a törvényhozás elsőbbségét jelenti, azaz a bírák nem terjeszkedhetnek túl aktivista értelmezéssel az alkotmány vagy a törvények szó szerinti, nyelvtani értelmezéssel megállapítható jelentésén, ami persze azt is megköveteli, hogy az alkotmányok és a törvények világosan, mindenféle sallangok, általános szólamok, túl tág értelmezési lehetőséget biztosító fogalmak nélkül készüljenek.
Carrino szerint az eredeti kelseni modell célja pusztán annyi volt, hogy a jogrendszer egészének logikai zártságát, koherenciáját biztosítsa, amennyiben is kigyomlálja azon törvényeket vagy rendeleteket, amelyek egyértelműen ellentétben állnak az alkotmánnyal. Ezzel szemben a mai alkotmánybíróságok – állítja Carrino – arra törekednének, hogy egyenesen a politikai akarat kontrolljává legyenek, és újabb és újabb alapjogokat olvassanak ki igen kreatív értelmezésekkel az alkotmányokból.
A gondolat érdekes. Van azonban vele legalább két probléma. Egyrészről Kelsen egyáltalán nem volt egy olyan szigorú, szöveghű jogértelmező, jogalkalmazó, ahogy azt Carrino láttatni akarná. Alkotmánybíróként Kelsen nagyon is aktivista módon érvelt (ezek persze csak a levéltári anyagokból derülnek ki), nagyon is jogot alkotott, nem pusztán jogot alkalmazott. Másrészről – amint feljebb írtuk – Kelsen igenis elfogadta, sőt igazolta, az alkotmánybíráskodás politikai jellegét: Carl Schmitt-tel folytatott 1931-es igen éles, személyeskedéstől sem mentes vitájában éppen maga mutatta ki, hogy nincs különbség törvényhozás és igazságszolgáltatás között, mindkettő jogot alkot és alkalmaz, mindkettő politikai hatalom és feladat, basta.
Carrino is persze elismeri, hogy Kelsen az alkotmánybíráskodással, különösen a jogalkotás és a jogalkalmazás összemosásával, „megnyitotta az ellensége előtti ajtót”, azaz beengedte volna „az elvek, az értékek, a szubjektív meggyőződések formájának természetjogát”. Szerinte ugyanis a mai progresszivista, emberijogista, mindenhol újabb alapjogokat felfedező alkotmánybíráskodás természetjogias – amit ő jogpozitivistaként vet el –, és szerinte Kelsen sajnos öntudatlanul ennek az alapját teremtette volna mégis meg.
Amit azonban Carrino természetjogként érzékel, az Kelsennél nem más, mint a jogalkalmazás belső pozitívjogi logikája. Mivel Kelsen szerint a jogalkotás nem zárul le a törvényhozás lépcsőfokán, a további lépcsőfokok – mondjuk a bíróságok – szintén jogot alkotnak. Az más kérdés, hogy ezzel valóban önellentmondásba került, mert miközben egyrészről a szigorú, szó szerinti, nyelvtani értelmezést szorgalmazta, aközben másrészről elméletileg bizonyította, hogy gyakorlatilag a bíró – különösen, ha alkotmánybíró – azt tesz, amit akar. Az, hogy ez persze mennyire demokratikus, már más kérdés. Svájc a maga részéről éppen ezért akar ebből az egészből kimaradni.
Olasz bírósági show
Nem Kelsen ellen, de szintén az aktivista jogalkalmazás ellen írta Sabino Cassese a könyvét. Az ő könyve inkább esszé, mint mély elméleti elemzés. Könyvét az teszi nagyon fontossá, hogy a 87 éves Cassese az olasz alkotmányjog talán ma élő legnagyobbja, aki maga is volt alkotmánybíró.
Az esszé két részre van osztva. Az első, rövidebb fejezetben általában bírálja, ahogy szerinte az alkotmánybíróságok elhagyták a legalista, formalista jogpozitivizmust, és a folyamatos alapjogbíráskodással gyakorlatilag alkotmányozói, azaz politikusi szerepbe léptek. A második, bővebb fejezet pedig különösen az olasz igazságszolgáltatást vádolja, szerinte az ugyanis morális és politikai hatalomként viselkedik a maffia és a korrupció elleni harc ürügyén.
Éppen mert a közvéleménynek és nem feltétlenül a jogszabályok betűinek akarna az olasz igazságszolgáltatás megfelelni, Cassese „igazságszolgáltatási populizmussal” vádolja őket. Még ha a céljaik erkölcsileg üdvözlendőek is lennének, módszerük nem bírói, hanem politikusi, amit már az is bizonyít szerinte, hogy számos bíró vagy ügyész médiaismertségre vágyik, amit aztán politikusi karrierre cserél fel.
Cassese szerint az is gond, hogy túl nagy az igazságszolgáltatás autonómiája, függetlensége, elvégre önmagát igazgatja az Igazságszolgáltatási Legfelsőbb Tanács révén, ami ekként „állam az államban”. A jog ilyen politizálása, az igazságszolgáltatás moralizálása és önjáróvá válása ellen éppen a jelenlegi Giorgia Meloni vezette kormány új igazságügyminisztere, Carlo Nordio hirdetett harcot.
Carrino egészen egyértelműen az olasz jobboldalhoz áll közel, könyve ekként bizonyosan ott lesz Nordio karácsonyi olvasmánylistáján. Cassese függetlenebb, de érvei szintén Nordiot erősíthetik, aki véget akarna vetni a baloldali bírák – ahogy ruházatukra és politikai hovatartozásukra utalva mondani szokták: „a vörös tógások” – uralmának. Hogy Kelsent ebbe bele kell-e keverni, az elég kérdéses, főleg, hogy ő is egy hasonló jobboldali alkotmánybíróság-ellenesség áldozata lett 1929-ben.
(Techet Péter)
Agostino Carrino: Legge e libertà. Primato del parlamento e sindacato delle leggi nella Costituzione austriaca del 1920. Nyelv: olasz, megjelent 2022-ben, Mimesis kiadó, 210 oldal, 18 euró (olaszországi ár)
Sabino Cassese: Il governo dei giudici. Nyelv: olasz, megjelent 2022-ben, Laterza kiadó, 104 oldal, 12 euró (olaszországi ár)
Kiss Noémi: Karácsony a Dunán
Számtalan cikket, esszét és könyvet olvastam idén, ami a nyugati demokráciák hanyatlását, a szólásszabadság fokozatos felszántásának eszközeit és okait vagy a felülről ránk erőltetett globális elit hatalomkiterjesztésének módjait taglalja. Ezen folyamatokat szemlélve joggal gondolhatjuk, hogy egy technokrata uralom felé haladunk, ami elől kiutat legfeljebb kisebb közösségekben, a társadalom peremén vagy vidéken lelünk meg. A városi elit őrjöngését elnézve azt hiheti az ember, hogy falun minden jobb, hiszen ott nem talál meg minket erkölcsrendészet.
De valóban így van ez?
Kiss Noémi könyve kijózanító őszinteséggel mutatja be a vidéki valóságot egy Duna-parti kis település lakóinak életén keresztül, amit a nyomor és kiszolgáltatottság jellemez. A kötet egy novellagyűjtemény, aminek lapjain Edgar Allen Poe és Csáth Géza reménytelen szereplői elevenednek meg a kisoroszi lakók képében.
A falubeliek sorsát megismerve be kell látnunk, hogy az erkölcsi zsarolás nemcsak a woke eszköze, és az elmagányosodás sem egy globalista, nagyvárosi probléma.
Bár ezek a történetek kortalanok is lehetnének, Kiss néha visszaránt minket a jelenbe néhány cinikus utalással, minthogy „ott telepedett meg az omikron variáns, a cukornál, vagy a hűtőládák tetején”. Ez a szellemes és frappáns nyelvezet az, ami miatt mindenképpen ajánlom a könyvet, ami őszinte felüdülés lehet mindenkinek, aki túl sok hírlevelet vagy hírfolyamot olvasott az évben.
(Lesti Ágnes)
Nyelv: magyar, megjelent 2022 novemberében. Magvető, 160 oldal, 3499 Ft
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.